…sőt még az Üveghegyen is túl, ahol az égből is csak áldás hull, ott él szabadon, egy napsütötte tisztáson a SAJÁT ERŐM, teremtésem energiája, mely földi lényem motorja, eszenciája, támogatója. Messzire kellett eljutnom, jó hosszú utat bejárva, sok tapasztalást bezsebelve, hogy végre megismerjem és magamba integráljam. A hozzá vezető út eleinte nem volt tudatos, sok tapasztalás, kudarc, veszteség volt útjelzőm.
Ki Ő valójában és miért is tettem meg érte ilyen hosszú utat? Nos, ez idáig én sem tudtam, mi is az a hiány, amit nélküle éltem, eleinte tudattalan sóvárgás tett keresővé. Mindig is erősnek gondoltam magam, szilárdnak, stabilnak és fogalmam sem volt, hogy a Teremtő Erőm, a valódi erő, az valami teljesen más.
Feltűnt, futás közben többnyire én kerülöm ki a velem szembe jövőket, mosolyogtam is magamban, hogy olyan, mintha végig szlalomoznék. Bár belül nyugtalanított, mégis meg tudtam magyarázni minden alkalommal, hogy miért egyszerűbb, ha én megyek át a másik oldalra. De azért elgondolkoztam, az életem hány területén teszem ezt, hogy letérek az utamról, hogy átadjam a helyet másoknak? Beugrott egy kép egy polipról, ahogy lábai szétágaznak minden irányba, az én belső saját erőm is így terjedt szét a szélrózsa minden irányába, rajtam kívülre mutatva.
Vajon az életben hányszor és hányan csináljuk azt, hogy magunk helyett másért teszünk? Hogy a saját életünkben nem mi vagyunk a középpontban? Vagy épp hányszor várjuk mástól, hogy tegyen meg helyettünk, értünk valamit, mert mi nem gondoljuk magunkat elég erősnek, jónak, rátermettnek, hogy elérjük? Ránézésre a két dolog teljesen különbözik, de ahogy a szeretet és a gyűlölet egy tőről fakad, úgy az, ha mindig másért cselekszünk, vagy épp mindig mástól várjuk, hogy értünk tegyen, ugyanúgy egy pontba mutat a koordináta rendszer két végéből. A közös pont pedig a koordinátarendszer szívében a bizalom, biztonság, a támogatás hiánya, melyet félelemmel helyettesítünk. Hiába fordítjuk saját erőnket másra, nem menthetjük meg saját sorsa elől, legyen ő akár a gyerekünk, az egyik szülőnk, párunk, barátunk, vagy bárki más. És a koordinátarendszer másik pontja, vajon hova vezet, ha kezünket széttárva várjuk, a helyzet megoldását remélve?
Azt gondolom mindkét út tapasztalás, és egy ideig ezek részei lehetnek fejlődésünknek, de amíg nem aknázzuk ki a saját lehetőségeiket így-vagy úgy, az az energia pang bennünk, és a végén valamilyen más formában keres majd utat magának, ami aztán erőteljes nyomot hagy világunkban. Leképződhet betegségként, balesetként, mintát rajzol emberi kapcsolatainkra, önmegvalósításunkra béklyót pakol.
A saját erőnket másba fektetni olyan, mintha – egy stílszerű példával élve – duplo-t szeretnénk a hagyományos kis legóval párosítani, és építeni, teremteni belőle valamit. Egyszerűen nem passzol, nem tudjuk egymásba illeszteni, széthullik. Viszont, ha a saját kockáinkat használjuk, legyen az csak duplo vagy csak hagyományos, bármit létrehozhatunk, építhetünk tornyot, várat, repülőt, léghajót, vagy épp tengeralattjárót, amire csak vágyunk. Teremtésünknek, alkotásunknak csak mi magunk szabhatunk határt.
A cél az, hogy rájöjjünk, hogy csak saját magát mentheti meg az ember! Ott a velünk született saját erő, amivel ÉLHETünk. És ha ez így van, akkor nincs szükség rá, hogy másokat megmentsünk, mert akit megmentenénk, ő is rendelkezik a maga veleszületett erejével. Semmi más dolgunk nincs vele kapcsolatban, csak az, hogy bízzunk benne, képes rá! Ebben az esetben adjuk meg számára a legtöbbet, amit csak lehet. Ehhez azonban arra van szükség, hogy először is saját magunkban bízzunk. Így saját magunkat kihúzhatjuk a vízből, sőt egészen magasra is emelhetjük, egészen addig ameddig csak szeretnénk.
Ezt felismerve már különbséget tudtam tenni erő és erő között. Rájöttem, hogy bármi, amit el szeretnék érni, akkor valósul meg az életem terében tartósan és pozitív karmát teremtve, ha a saját erőmet használom, ha bízom magamban. Ráadásul azt a célt, amit el szeretnék érni, azt is a saját energiámmal kell megtölteni, mert így áll össze az a tengeralattjáró. Magyarán szólva a saját életemben, nekem kell középen állnom és a saját erőmet magamra használva hozhatom ki a legtöbbet és ez válik majd mindenki legteljesebb javára az egész Univerzumban.
Felismertem, hogy az életemben korábban tapasztalt és használt erő, és stabilitás még másról szólt. Rajtam kívül volt, másokat emelt fel, vagy épp engem taszított mélybe. Sokszor mondjuk, hogy de hát én ki tudok állni magamért, én megteszem, harcolok, én megmondom….ilyenkor szoktam feltenni a kérdést, hogy de mi van akkor, ha nem a munkahelyeden kell céges érdekeket képviselni, vagy nem a gyerekedért, a szüleidért, a párodért kell kiállni, harcolni, hanem CSAK magadért, azért, amit Te szeretnél, ami Te vagy? Az hogy megy? És itt a különbség teremtés és teremtés között. Mikor szimplán magadat képviseled, magadért teremtesz, azokat a belső képeket valósítod meg, amik benned, érted születtek. Szemlesütve gyakran jön a válasz, de én azt nem tehetem meg, és ezt követi egy indok, ami valóban egy ütős, igazolást adó alibi tettünkre, vagy inkább nem tettünkre.
A kutya ott van elásva, hogy gyermekként, sőt továbbmegyek, sok-sok generációra visszavezetve belénk nevelődik az a nézet, hogy akkor vagy jó, szerethető, elfogadható, ha megfelelsz a külső elvárásoknak, még akkor is, ha a saját érzéseid, igényeid ezzel szöges ellentétben állnak. Mi pedig ezt sokszor önként, dalolva megtesszük és még felnőttként sem ismerünk rá, hogy csupán az elvárások sugallta álmokat igyekszünk ezerrel teperve megvalósítani. Hiszen észrevétlenül, jó alaposan megtanuljuk, hogy belső érzéseink, vágyaink, céljaink, csak akkor vállalhatóak fel, ha beilleszthetők a család, vagy a társadalomként működő hatalmas rendszer egy-egy elfogadott elemébe.
Ezzel együtt viszont azt nem tanuljuk meg, hogyan kommunikáljunk a bennünk lévő belső hanggal, amely megsúgja nekünk az utat, a következő lépést, mert mi folyton egy külső ponton tartjuk a fókuszt. Azon a ponton, aminek meg akarunk felelni, vagy épp már lázadó korszakunkban, amit el akarunk kerülni. Bárhogy is teszünk, megfelelünk vagy elkerülünk, a fókusz ÖnMAGunkon kívül van, az erőt másba tesszük, valami ellen megyünk, ahelyett, hogy a valódi célunkat ismernénk fel és teremtenénk meg.
Amíg önmagunk megélését a megfelelés, a bizalom hiánya, vagy a szembenállás bűntudata korlátozza, addig valóságunkban létrejött érzéseink, és vágyaink álomképeit az önzés illúziója szövi át, és bélyegzi nem valónak, vagyis létre jogosulatlannak. Eképp saját belső erőnket, amely teremtésre született mi száműzzük arra a csodás szigetre, ahol Ő szabadon él, de mégis magányosan, nélkülünk. Mi pedig küzdünk, erőlködünk saját életünkben és sokszor szembemegyünk saját belső hangunkkal, amely ott suttog bennünk, ne tovább. Vajon önzés az, ha először mi magunk tanulunk meg úszni és a gyerek lemásol bennünket, vagy anélkül tanítjuk úszni a gyereket, hogy mi tudnánk tempózni a vízben? Vajon melyik a célravezetőbb és melyik a hitelesebb?
Sok évvel ezelőtt egy kedves kolléganőm, azt mondta nekem, hogy „ Petra, menj el valahova, ülj le egyedül és gondold át mit szeretnél, hogyan szeretnéd…”. Nos erre a pillanatra sok évet kellett várni, de ez a mondat, akkor megragadt bennem és hiába sodródtam az árral még sokáig, mindvégig ott csengett a fülemben. Nem azért telt el annyi idő, hogy leüljek magammal, mert nem lett volna rá időm, hanem, mert fogalmam sem volt, hogy mire vágyom igazán, ott legbelül, és ezzel nem szívesen szembesül az ember. Többnyire sokkal könnyebb kiállni másért, képviselni más érdekeit, mert addig sem kell magunkba tekinteni, hogy lelkünk mire vágyik, milyen célt kellene a zászlónkra tűzni és tenni érte. Nem kell használni azt a belső erőt, ami csak a miénk, mert sok különböző tapasztalatból azt tanultuk meg, hogyan nyomjuk el a bennünk lévő érzéseket, igényeket, akaratot, amelyek pedig csak bennünket szolgálnak.
De útkeresésem egy pontján, ez a gondolat is partot ért bennem, elcsendesedtem egészen legbelül és onnan felismerésként szakadt fel bennem a sok érzés. Így végül megtaláltam azt a hangot, visszataláltam hozzá, megmutatta az utat az Óperenciás tengeren túlra, ahol az égből áldás hull, ahol egy napsütötte tisztáson a Teremtő Erőm él. Ráhangolódhattam, és utat mutatott nekem. Ennek hatására életemben először kezdtem el visszavonni, és magamba integrálni a polip csápjait, a saját erőmet a külvilágból. Furcsa érzés volt magamban lenni, magamban erősnek és szabadnak lenni. Ráérezni, hogy milyen bizalmat, biztonságot, hitet ad az az erő, ami eddig kívül volt. Fellélegeztem, és jó mélyről szakadt fel belőlem a kérdés: Mit tehetek ma Magamért?? Ezzel a kérdéssel elfoglaltam a helyemet a saját életemben és lesz, ami lesz, kifut, ahova kifut, ezt már én teremtem MAGamnak.
Számomra az erőm birtoklása annyit tesz, hogy hagyom magamban áramlani, és képes vagyok felismerni és megvalósítani a céljaimat, az élet bármely területén, legyen az család, párkapcsolat, hivatás, emberi kapcsolatok. Ahova irányítom a figyelmemet, ott ez az erő oázist teremt, és rajtam áll mit kezdek vele.
Mit tehetek Magamért?? – ezentúl minden reggel megkérdezem, mert az egész útnak a tanulsága az, hogy felfedezzük az élet hamisságát abban, hogy ha mi vagyunk saját életünk középpontja, ezzel csak árthatunk magunknak és környezetünknek egyaránt. Az igazságomat abban találtam meg, hogy akkor teszünk a legjobbat mindenkinek, ha vállaljuk a főszerepet a saját életünkben.