Volt már olyan, hogy teljesen jól voltál, aztán egyszer csak megváltozott benned valami? Nem történt semmi különös. Nem mondott senki semmit. Mégis feszült lettél, elfáradtál, összeszorult a mellkasod, vagy egyszerűen csak legszívesebben elmentél volna onnan. És lehet, hogy azt gondoltad: „Mi bajom van már megint?” Talán ilyenkor automatikusan magadban kezded keresni az okot. Mi történt velem? Miért reagálok már megint így? Miért lettem feszült, amikor valójában semmi nem történt? Pedig lehet, hogy nem is benned kezdődött
Az idegrendszerünk folyamatosan figyeli és értelmezi a környezetünket. Nemcsak azt dolgozza fel, amit tudatosan látunk és hallunk, hanem rengeteg olyan apró információt is, amelyeknek talán egyáltalán nem vagyunk tudatában. Egy arckifejezést, egy hangsúlyt, a beszéd ritmusát, egy testtartást, egy pillanatnyi változást a másik ember viselkedésében. Nem feltétlenül kezdjük ezeket tudatosan elemezni, az idegrendszerünk mégis folyamatosan dolgozik velük.
És nem egyformán működünk. Vannak emberek, akiknek az idegrendszere érzékenyebben reagál a környezetből érkező ingerekre, és mélyebben dolgozza fel azokat. A pszichológiai szakirodalomban ezt többek között Sensory Processing Sensitivitynek (SPS), vagyis szenzoros feldolgozási érzékenységnek nevezik. Ez nem betegség és nem diagnózis, hanem egy temperamentumjellegzetesség, amelyhez fokozott érzékenység, reaktivitás és mélyebb ingerfeldolgozás társulhat. Kutatások neurobiológiai különbségeket is találtak a magasabb SPS-sel jellemezhető emberek ingerfeldolgozásában, többek között a figyelemhez, az érzelmi feldolgozáshoz, az empátiához és a társas információk feldolgozásához kapcsolódó agyi működésekben.
Vagyis ez nem valami megfoghatatlan, spirituális dolog. Nem kell hozzá „hatodik érzék”, és nem arról van szó, hogy valaki mágikus módon tudja, mi zajlik a másik emberben. Egyszerűen lehet, hogy az idegrendszere érzékenyebben reagál bizonyos ingerekre, és azokat mélyebben dolgozza fel. Ez sok helyzetben kifejezetten értékes lehet. Ha valaki érzékenyebben észleli a környezete finom jelzéseit, könnyebben észreveheti azt is, ha valami megváltozik egy kapcsolatban, egy helyzetben vagy egy másik ember viselkedésében. Sokszor talán még akkor is, amikor erre a tudatos figyelme nem is irányult.
És ennek van egy nagyon érdekes oldala. Néha ugyanis éppen az okoz kihívást, amikor amit látsz és hallasz, nem egyezik azzal, amit közben érzékelsz. Valaki azt mondja, hogy jól van, te pedig közben valamiért mégis azt érzed, hogy nincs rendben valami. Nem tudod megmagyarázni, miért, és nem tudod bizonyítani sem. Ha valaki megkérdezné, hogy „jó, de miből gondolod?”, talán még válaszolni sem tudnál. Hiszen a másik ember tényleg azt mondta, hogy jól van. A szavai alapján akár minden rendben is lehet. Csak közben valami nem passzol.
Lehet, hogy egy hangsúly volt más, egy pillanatra megváltozott az arckifejezése, másképp nézett rád, megfeszült a válla vagy megváltozott a beszéd ritmusa. Lehet, hogy ezekből tudatosan semmit nem vettél észre, az idegrendszered mégis feldolgozhatta ezeket az apró társas jelzéseket, és létrejöhet benned az az érzés, hogy valami nem stimmel. És talán éppen ez az, ami sok érzékenyebb ember számára nehéz: nem tudja megfogalmazni, mit érzékel, mégis pontosan érzi, hogy valami nincs összhangban.
Ilyenkor szerintem nem az a feladat, hogy megkérdőjelezd magadat. Éppen ellenkezőleg: érdemes komolyan venned azt, amit érzékelsz. Ha valaki azt mondja, hogy jól van, miközben a hangszíne, az arckifejezése, a testtartása vagy más finom jelzései egészen mást közvetítenek, az ellentmondás maga is információ. Nem kell bizonyítékot gyártanod arra, hogy „de hát én érzem, hogy valami nincs rendben”. Lehet, hogy nem tudod megfogalmazni, miből érzékeled, de ettől még az észlelésed valós.
A kérdés inkább az, hogy mihez kezdesz vele. Nem kell azonnal megfejtened a másikat, nem kell bebizonyítanod, hogy igazad van, és főleg nem kell magadat meggyőznöd arról, hogy biztosan csak beképzeled. Elég lehet egyszerűen tudomásul venni: valami nem egyezik abban, amit hallok és abban, amit érzékelek. A metakommunikáció – a hangszín, a hangsúly, az arckifejezés, a testbeszéd és a kommunikáció egyéb nem verbális elemei – nagyon fontos információt hordoz arról, hogyan van jelen valaki egy helyzetben. Ha ezek és a kimondott szavak ellentmondanak egymásnak, maga az ellentmondás is jelent valamit, még akkor is, ha nem tudjuk pontosan megnevezni, mit.
És itt jutunk el ahhoz, amit szerintem különösen fontos megérteni: az érzékelésedet nem kell összekeverned azzal, hogy neked feltétlenül dolgod is van azzal, amit érzékeltél. Észreveheted, hogy valaki feszült, szomorú, bizonytalan vagy valamiért nincs összhangban azzal, amit mond, anélkül, hogy ezt neked meg kellene oldanod. Nem kell megnyugtatnod, megmentened, megfejtened vagy helyrehoznod. Az érzékelés információ. Te pedig eldöntheted, hogy kezdesz-e vele valamit.
Talán éppen ez az egyik legérdekesebb része az empátiának. Nem feltétlenül az a kihívás, hogy érzékeled-e a másik embert, hanem az, hogy mit kezdesz azzal, amit érzékelsz. Az empátia és a magasabb szenzoros feldolgozási érzékenység természetesen nem ugyanaz, ugyanakkor az érzékenyebb idegrendszeri működés együtt járhat azzal, hogy valaki fogékonyabb a társas és érzelmi jelzésekre. És ha ennek nem vagyunk tudatában, könnyű úgy élni, hogy észrevétlenül folyamatosan a környezetünkhöz igazodunk, miközben észre sem vesszük, hogy már megint valaki más állapota irányítja a sajátunkat.
A másik feszült, te is feszült leszel, elkezded magadban keresni az okát, megpróbálod megoldani, megnyugtatni, helyrehozni. Pedig lehet, hogy egyszerűen csak érzékeltél valamit. És ez az érzés, ami benned megjelent, természetesen valóban a tiéd. A kérdés inkább az, hogy honnan jött, és mit kezdesz vele.
Van egy kérdés, amit ilyenkor érdekes lehet feltenni magadnak: Kihez tartozik ez? Nem úgy, hogy minden kellemetlen érzésről kijelented, hogy „ez biztosan valaki másé”, hanem úgy, hogy egy pillanatra megállsz, és kíváncsi leszel. Mi történik most bennem? Mit érzek? Mit érzékelek? Mi az, amit ténylegesen tudok, és mi az, amit csak feltételezek? Nem azért, hogy megkérdőjelezd magadat, hanem azért, hogy egyre jobban megismerd a saját működésedet.
Mert az empátia nem valami, amitől meg kell szabadulnod. Az érzékenységed sem hiba, amit ki kellene javítanod. Ezek a működésed részei. A kérdés nem az, hogyan tudnál kevésbé érzékeny lenni, hanem az, hogy mennyire ismered azt, ahogyan működsz. Mert minél jobban érted magadat, annál kevésbé a működésed irányít téged, és annál inkább te tudod irányítani a működésedet. Megtanulni észrevenni, amikor a tested hamarabb reagál, mint ahogy a tudatos gondolataid megérkeznek. Megtanulni különbséget tenni aközött, amit érzékelsz, amit érzel, és aközött, amit ebből következtetésként hozzáteszel. Megtanulni úgy bízni a saját érzékelésedben, hogy közben nem kell minden helyzetet megfejtened, és nem kell minden érzékelt feszültséget magadra venned.
Az empátia nem azt jelenti, hogy mások érzéseit kell cipelned, hanem azt, hogy képes vagy érzékelni őket úgy, hogy közben nem veszed magadra, amit másokból árad feléd. És talán innen kezdődik az a pont, amikor már nem a működésed irányít téged, hanem te kezded el igazán érteni és használni azt, ami eleve benned van.



