Színház az élet. Saját életünk színpadán a rendező nem más, mint Elementállá nőtt gondolataink önmagunkról és világunkról. Függőjátszmákba taszító elKÉPzeléseink titkos játékszabályai – azaz tudatalattink kivetülései – leleményes teremtmények. Sok felvonáson át kiszámítható fordulatokat hoznak életünk tragikomédiájába. Észrevétlenül egy kaptafára dolgoznak, hasonló történésekre ugyanazt a reakciót produkálják.
Szerepválasztásunk azonban túlmutat rajtunk, sejtszinten hozzuk magunkkal, több generációt is átívelve, vagy akár sok-sok fényévnyi messzeségbe tekintve. Álarcaink pedig játszmáink kellékei, melynek célja – a tapasztalás tényétől egyet hátralépve -, hogy elérjük kitűzött célunkat. Az áhított cél lehet az élet bármely területét figyelembe véve, akár a sikerre való törekvés, vagy épp a kudarc elkerülése.
Az ember gyanútlanul éli életét, TUDATA azt közvetíti felé, hogy minden rendben van, mert szeretne boldog, egészséges, sikeres, céltudatos, vidám, vonzó, erős lenni, és mi emberek hiszünk is neki. De a színfalak mögött a mozgatórugó, a motiváció, mely tudatalattink kiváló terméke, nagyon sok esetben a a veszteségtől való FÉLELEM. És máris kész a csapda. Tudatos életünk és tudatalattink, mely sejtszintű információkból táplálkozik, szemben áll egymással. Bizony a pálmát mindig a tudatalattink viszi – vagyis a jéghegy az Óceán alatt – mi pedig vígan játsszuk észrevétlenül a főszerepek egyikét, és az áldozat, az agresszor vagy a megmentő álarcát öltjük magunkra – anélkül, hogy tisztában lennénk saját forgatókönyvünkkel.
A történetet mégsem szükséges onnan kezdeni, hogy visszatérünk Csillag Otthonunkig – vagyis hogy karma szinten mit teremtettünk meg magunknak, mert elég ránézni szüleink drámájára. Úgy hiszem minden eszközt, információt, eseményt, kapcsolatot megkapunk az itt és mostban is, hogy kiteljesítsük ittlétünket. Szemünk előtt bontakozhat ki, milyen veszteségtől való félelem az, amely rábír bennünket, hogy álarc mögé rejtőzve szembe álljunk tudatos céljainkkal.
A hiányzó mozaik darabka
HIÁNY. Ez az a rezgés, mely megadja a főcímdal hangulatát. Most képzeld el, ahogy a színpadon felgördül a függöny, kigyúlnak a fények és a díszletek között két ember körvonala rajzolódik ki, egy férfi és egy női alak jelenik meg most már élesen. Ahogy kibontja magát a történet, kiderül, életük egy transzformációhoz közeledik, szülővé válnak.
Szemem előtt megjelenik a két energia, és egy megfoghatatlan érzés társul mellé. Az apától és az anyától kapott energiák összekapcsolódnak, kiegészítik egymást. Egymásban teljesek, pont, mint a jin és a jang energiák. Az apa átörökíti a bizalom, a biztonság, a hit energiáját, az anya által átadott ajándék képessé tesz, hogy a szeretet áramlása rajtunk keresztül összekössön bennünket a világgal. A két energia fogantatásunk pillanatától ott van elrejtve bennünk, de általában hosszú utat járunk be, mire kész leszünk rá, hogy éljünk ezekkel a lehetőségekkel.
A lényeg abban a felötlő pillanatban van elrejtve, hogy az átörökített apai és anyai ajándékok minden sallangtól és földi anyagtól mentes ENERGIÁK, melyek függetlenek magzati fejlődésünk, és születésünk után tapasztalt szülői viselkedéstől, tanított hitrendszerektől. Ezek az energiák olyanok, akár az aprócska magok, melyek akkor képesek kihajtani, ha tápláló talajra találnak Bennünk. A látott és tanult hitrendszereink tanítják meg tudatalattinknak, hogy hiányt érezzünk, és ezáltal féljünk a veszteségtől. Ezzel szemben a generációról generációra átörökített energia minden hitrendszertől, félelemtől mentes, ez a bennünk lévő Teremtői lényeggel átitatott fény.
Bármilyen furán is hangzik, de létünk során szüleinktől átvett és megtapasztalt hiányérzetek azok, melyek visszavezethetnek bennünket Önmagunkhoz, vagyis a fogantatásunk pillanatában átörökített hit, bizalom, biztonság és szeretet energiáihoz. Az Élet Színháza írja a legfrappánsabb történeteket, hisz gondoljunk csak bele, pont azokon az embereken keresztül tapasztaljuk meg saját árnyékunkat, akiktől egyben a fényt is kapjuk.
A két örökség külön-külön is csodás dolgokra képes, de önmagukban mégis csak félmegoldások maradnak, és ebből születnek életünkben is a félmegoldások… Hogy ezt hogy értem?
amikor párkapcsolatban, házasságban élünk, ami elvileg a legmélyebb bizalmi kapcsolat, és mégsem engedjük közel a másikat magunkhoz, és többnyire még nem is tudatosul bennünk
vagy épp egyedül van valaki, és azt mondja pont így jó nekem, de közben egy hatalmas fal van körülötte, ami megvédi, attól, hogy érezzen és kapcsolatokat alakítson ki
és persze ez a fal akkor is tud működni, ha egyedül vagyunk, de azt mondjuk nem erre születtünk és párt keresünk, de mégsem találunk. Lelkünk peremén akkor is ott húzódik a fal, ami megvéd az igazi kapcsolódástól,
vagy van gyerekem, de nem élem meg az anyaságot/apaságot a maga mélységében, csak olyan felszínen, ami ugyan tökéletesen megfelelne a mai világban alkotott szülői képnek, de ott legbelül – ahol csak én vagyok – hiányzik valami,
vagy épp kettősség van abban, ahogy megéljük hivatásunkat, amikor belül érezzük, hogy nem ott vagyunk, ahol lennünk kellene, de a felszínen ez a tökéletes válasz és megoldás a hétköznapi életünk mindennapjaira
és még lehetne sorolni a példákat…
Vágyunk valamire, van bennünk valami, élünk valahogy, de a lelkünk peremének másik oldalát egy fal védi, amelyen nem jut át igaz vágyunk, utunk, célunk. Első éveinkben önmagunkról alkotott képünket külső reakciókon keresztül alakítjuk ki, így valamelyik oldaltól vélt, vagy valós megtapasztalt traumákat – tűnhet az bármely apróságnak – alapkőként építjük be rendszerünkbe, sejtjeinkbe. Ezek az érzetek aztán kialakítják bennünk, hogy nem vagyunk képesek valamire, nem vagyunk elég jó, szerethetőek, így a családi dinamikába is beleillő szerepeket – agresszor, áldozat, megmentő – magunkra vesszük, és külső reakciókkal kompenzálunk. Máris létrejött a fal, amely lelkünk egy részét elzárja tőlünk és kézifékkel éljük mindennapjainkat….
Ha egy szemléletes példát veszünk, mondjuk egy autót, akkor az autóban maga a tank adja a keretet az üzemanyagnak, amelytől a motor felbőg és elérjük azt az uticélt, amit kitűztünk magunknak. Ebben az esetben a tank szemlélteti az apától kapott energiákat, mely keretet ad, ahhoz, hogy a szeretet energia áramlani tudjon és az a motor üzemanyagot kapjon, amivel lesz erő haladni.
A két feltétel egyszerre és együtt kell, hogy működjön a teljességhez. A félmegoldások szerepjátékokban megélt függőségekhez vezetnek, elvágva bennünket egységünktől. A félmegoldásokban nem férünk hozzá saját belső hangunkhoz, mert a fókusz rajtunk kívül van.
Ha nem ismerkedünk meg saját belső sugallatainkkal, akkor folyamatosan arra lesz szükségünk, hogy külső forrásból építsük életünk. Az viszont, aki csupán a külvilág impulzusaival azonosítja önmagát, arra korlátozódik, hogy folyton vágyai tárgyát kutatja, keresi. Számára sok tárgyi megerősítésre, újabb és újabb bizonyítékra van szükség, hogy ki is Ő valójában. A csapda ott van, hogy Ő sosem lesz az, amit vágyai tárgyai képviselnek, mert azok csupán illúziók, egy üvegházban termesztett világ…
Ebben a csapdában születnek meg a függőségek, melyek hozzákapcsolhatnak bennünket emberekhez, tárgyakhoz, ételekhez, italokhoz vagy bármilyen más szerhez. Rajtunk kívül esik az, amellyel pótolni akarjuk a bennünk vélt hiányt, és tesszük ezt agresszorként kikényszerítve, áldozatként feladva, vagy megmentőként a másik fölé helyezkedve. És bármely szerepről is legyen szó, nem teszünk mást, csak lemondunk FELELŐSSÉGÜNKRŐL, és más kezébe adjuk át.
Pedig az általunk megteremtett külvilág tapasztalásként szolgál, hogy megismerhessük önmagunk. Azonban, ha túl sokáig maradunk benne ebben a hamis valóságban, elhisszük, hogy csak ez létezik, akkor már csak annak hamis mércéjével tekintünk tükörképünkre.
Itt az Univerzum és sors kegyes csodája, hogy a szülő nem mindig úgy szeret, ahogy az nekünk jó, mert szükségünk van a tapasztalásra. Ez vezet el arra az útra, mikor magunktól találunk vissza Önmagunkhoz, amely tulajdonképp szüleink által fogantatásunk pillanatától mindig is ott volt Bennünk és felfedezésre várt. A hamis külvilág olcsó trükkjeiből kiábrándulva fogjuk igazán értékelni a Bennünk lévő kincseket. Így tanulunk meg hallgatni a belső szóra, mert már meg tudjuk különböztetni mi számunkra az értékes és mi az értéktelen.
Ez egy véget nem érő, egymásba fonódó körbe-körbe haladó folyamat. Az anya vagy az apa azt a hiányt adja meg, amire a legnagyobb szükségünk van, hogy a legnagyobbat fejlődhessünk Önmagunkhoz és a céljainkhoz mérten. A szülő is azt a hiányt kapja meg gyermekként az ő szüleitől, amiből ő majd nekünk meg tudja adni, amire szükségünk van a fejlődésünkhöz. Ennek a körbe-körbe haladó, spirál alakú folyamatnak – a fejlődésnek, vagy karmának- a fő mozgatórugója pedig a tapasztalás, ami a változásokon keresztül jöhet létre. És mi úgy élünk és úgy szeretjük magunkat, olyan párt választunk, amilyen hiányt kaptunk, még pontosabban, amit választunk magunknak. A hiány és a félelem a szeretethez vezető út, és ezek által juthatunk el a valódi lényünk felfedezéséhez, vagyis a hiány és a félelem a tapasztaláshoz szükséges hamis illúzió.
Az élet körforgása
Úgy hálóz be Bennünket Önmagunkkal, családunkkal és világunkkal, mint egy bonyolult mátrix, amely átível téren is időn, és semmi nem szabhat neki gátat, vagyis csupán egy valami, a félelem, a saját félelmünk Önmagunktól.
Ennek a története onnan indul, mikor elültetünk egy magot a földben és az a föld gondos védelmének, táplálásának eredményeként utat tör magának a fény felé. Ezzel fájdalmat okozva önmagának és a földnek is, hisz a föld meghasad, átad magából valamit. A magnak pedig harcolnia kell, hogy áttörje a gátat és a felszínre jusson, ahol élheti saját életét, de gyökerével mindig összeköttetésben marad a földben.
A mag szépen növekszik, virágot és leveleket hoz, és az elhullott magjával, elszáradt leveleivel valamennyi energiát visszajuttatva a földnek, táplálja őt. Így tartva fenn az életkörforgását. Hiszen azzal, hogy a virág energiát juttat vissza az Ősöknek, Földanyának, táptalajt is ad egy újabb generációnak, akik lehetőséget kapnak, hogy megküzdjék a saját útjukat az Ég Birodalma felé.
Azonban, ha a mag fél és gyenge, nem töri át a gátat, nem hoz virágokat, leveleket és ezzel nem teljesíti ki saját életét, visszafele sem tud táplálni és a következő generációnak sem tud adni magvakat. Vagy ha az a mag, ugyan átküzdi magát, de nem használja ki a Nap és Hold éltető erejét, a szél és az eső kihívásait, ugyanoda jut, gyümölcsként csak megvalósulatlan álmot és energiát teremt.
Az életben egyetlen dolog állandó, és az maga a VÁLTOZÁS – csupa nagybetűvel. Nagybetűvel, mert megérdemli, hiszen van egy ilyen képlet, mely nemes egyszerűséggel egyenlőségjelet tesz a változás és az élet közé:
VÁLTOZÁS = ÉLET
Az ÉLET körforgásában, a változásokon keresztül szerepeink felfedezése olyan élmény, mint egy drámai és egyben komikus színházi darab, melynek teljes története csak több felvonás alatt bontja ki magát, és a végén még így is számtalan kérdést hagy a nézőben…
Minden, de minden körülöttünk és bennünk változások által jön létre. Vajon akkor miért tölt el sokunkat ekkora félelemmel, amikor a változásról vagy változtatásról van szó Életünk Színpadán?