A legtöbben abban a hitben növünk fel, hogy az értékünk egyenlő a teljesítményünkkel. Futunk a köröket, pipáljuk a feladatokat, és közben észre sem vesszük, hogy a saját létezésünket is feltételekhez kötjük. Pedig van egy pont, ahol a hasznosság már nem előrevisz, hanem béklyóba köt.

Hányszor méred az értékességedet abban, hogy mennyire vagy hasznos, vagy mennyire tudsz az elvárásoknak megfelelni? Az embernek szüksége van a „kompetenciaélményre” (hogy képes vagyok hatni a világra). Ez adhat értelmet a mindennapoknak, de toxikussá válik, ha ebben méred az értékességedet.

Az értékességet nem kiérdemelni kell, vagy tenni érte, hanem felfedezni. Felfedezni, hogy milyen egyedi képességeink, készségeink vannak, amelyekkel sajátos lehetőségeket tudunk teremteni az életünkben.

Ha azt gondolod, hogy bizonyítanod kell, akkor már eldöntötted, hogy nem vagy elég. Ha úgy érzed, soha nem ismernek el, akkor elképzelhető, hogy fut egy olyan tudatalatti programod, hogy az, amit Te tudsz adni a világnak, nem elég értékes, vagy pont az ellenkezője… túlságosan kilógnál a sorból.

Szóval az értékességed egyedi, és nem standardizálható, viszont bátorság kell a felfedezéséhez, mert vállalni kell hozzá a járt út helyett a járatlant.

Tedd fel magadnak a kérdést: a veled született értékességedet most hány százalékban testesíted meg az életedben? Csak figyelj, mekkora szám ugrik be? És ha ez 100% lenne, akkor mennyiben lehetne más az életed?

Az igazi bátorság nem a megfelelésben, hanem az önazonosságban rejlik. Amint elkezded elhinni, hogy nem kell bizonyítanod a létezésed jogosságát, a világ is máshogy fog reagálni rád. A 100% nem egy elérendő cél, hanem egy állapot, amibe minden nap újra és újra beleállhatsz.