Mit szólnál ahhoz, ha a VÁLTOZÁS felkérne táncolni? Mit válaszolnál?
Ha azon gondolkozol, hogy nemet mondasz, mert nem tudsz táncolni, vagy nem szeretsz, akkor valójában az ÉLETRE mondasz nemet, mert a változás nemes egyszerűséggel maga az élet.
Tudod, azon gondolkoztam, hogy mi van, ha az itt töltött idő, vagyis az életünk, nem csak a tanulásról, a karma törlesztéséről, vagy sarkított esetben nem a szenvedésről, a büntetésről, a küzdésről szól. Mi van, ha a létezés itt a Földön valójában egy GYÓGYÍTÓ UTAZÁS.
Elképzelhető, hogy az élet egy lehetőség arra, hogy a változásokon keresztül meggyógyítsd a lelked, és felismerd és megismerd feltétel nélküli szerethetőséged. Talán pont azért kaptuk hozzá az érzelmeket, amelyek által egyben ilyen sérülékenyek is vagyunk, de amelyek nélkül soha nem érezhetnénk át, mi is az a szeretet valójában. Talán az érzelmek a fény a sötétben, és a viszonyítás lehetőségét adják. Hiszen a kis fény, amely az örök fény lángjában létezik, nem ismerheti meg önön fényét, csakis a sötétségen keresztül. Nem tudja meg, milyen végtelen lehetőség lakozik benne, ha nem ismeri meg a saját határait. Vagyis az első lépés, ami mindenhez hozzásegítheti, az egy választás. Egy választás, amely táncra kel az élettel és belép a sötétség kapuján át egy új világba, ahol a fényt önmaga adja önmaga számára. Erről szól az emberi lét is itt a földön, mert itt csak saját fényünk világít meg bennünket és rólunk vetül a fény utunkra. De benne van a lehetőség, hogy eltévedünk, vagy egyáltalán nem is látjuk az utat, de akkor ez egyben azt is jelzi, hogy hagytuk saját fényünket elhalványulni. Az a fény, amely alapjában véve bennünk él, elszunnyadhat. A sors iróniája, hogy beleveszhetünk a sötétség ármányaiba, a félelembe, a fájdalom dédelgetésébe és gyűjtögetésébe, ha azt gondoljuk szenvedni, bűnhődni, vagy büntetni születtünk. Látszólag eltűnik, semmivé válik, felemésztik a földi rezgés kihívásai. Pedig ez csak a látszat, mert úgy vagyunk megteremtve, hogy a láng örök bennünk, hiszen mi magunk vagyunk az a kis fény – maga az érzelem, fizikai testet öltve -, és amíg dobog a szívünk, van itt keresnivalónk és megtalálhatjuk az utunkat.
De mégis mi lehet az, ami lángra lobbantja a „sötét világban” belső lángunkat, ha már kapcsolatot veszítettünk vele? Mi vezet el belső kis lámpánk kapcsolójához?
Az érzelmek, az érzések világán keresztül vezet az út vissza önmagunkhoz, és a szeretet megtapasztalásához. Ezen tapasztalásokhoz pedig az életen keresztül jutunk, amely a változásokon keresztül nyilvánul meg – vagyis mikor elfogadjuk a felkérést és hagyjuk, hogy a változás táncba vigyen bennünket. Ezért a változás, egy kulcs a kezedben saját fényedhez, és egyben egy helyes nézőpont az élethez. Ez egy igazán szép kis egyenlet…
Szóval Gyógyító Utazás, hogyan gondolom ezt? Azt mondják a Föld az Univerzum olyan része, ahol alacsony a rezgésszint. Aki ide születik, mind megtapasztalja a félelmet, a bűntudatot, a szégyent, és ebből tanulva tisztára moshatja magát. Ezután lépdelhet tovább más lélekfokozatokra, és eljuthat egy olyan létezésbe, ahol a szavak már nem korlátoznak, a félelem nem pálya, ahol már nem kell megküzdeni önbizalomhiánnyal, erőszakkal, bánattal, haraggal, gyűlölettel, ahol a létezés maga a harmónia, egységben a világgal.
Képzeld el, hogy reggel felkelsz, és még félhomály van, de valaki hirtelen felkapcsolja a lámpát. Hogyan reagálsz rá? Csak hunyorogsz, és semmit nem látsz, még annyit se, mint a sötétben. Ezért különleges a földi lét, mert itt meggyógyíthatod a szíved, hogy képes legyél befogadni a több jót, és magát a szeretetet, az Univerzum teremtő erejét teljes spektrumában, hogy képes legyél tovább lépni egy másfajta harmónia felé.
Hiszen, ha a lámpafényre is hunyorogsz, akkor mit szólnál, ha a rolót is felhúzná valaki, és az ablakon teljes erejével ragyogna be a Nap?
A fájdalom, a veszteség, a félelem, a bűntudat talán az élet hozománya, kötelező velejárója, és döntéseink következménye, melyeket sebekké avanzsálhatunk, és amelyeket tapasztalatként magunkba építve gazdagodhatunk, vagy alibiként használva tovább építgethetjük fájdalmaink köveiből épült flancos kastélyunkat ebben a létben is, ezzel továbbforgatva a lét kerekét, a kitaposott sáros ösvényen.
Viszont a szerzett sebek – mint tapasztalatok – adják a tudás fényét szemünkben, a szeretet bizalmát szívünkben, lépésünk ütemét, lélegzetünk mélységét, ölelésünk súlyát, lényünk utánozhatatlan kisugárzását, és minden heg és vérző seb egyben magában hordozza a lelkünk gyógyulásának lehetőségét is. És talán minden seb és heg arra segít emlékezni, hogy mi vagyunk az a kis fény, az érzések maguk fizikai testet öltve, aki itt és most megtapasztalhatja mennyi mindenre képes, milyen sokat tud adni és milyen nagyszerű érzés tud lenni, félelem nélkül elfogadni, befogadni.
Te most jegyet váltottál egy utazásra, amely villámgyorsan halad napról napra, és ezen röpke idő alatt, amíg a hajód újra ki nem köt, lehetőséged van arra, hogy nézőpontot válts, és megértsd a kilátást, ami eléd tárul. Felfogd a lényeget és változtass, hogy bátor légy és végre élj! Észrevedd fájdalmas tapasztalataid milyen gyöngyszemekkel ajándékozhatnak meg. Ha tisztelettel szeretnél adózni ezen tapasztalásoknak, akkor elfordítod tekinted fájdalmaidról, és megnézed, mit is kaptál Tőlük és általuk, és kicsomagolod a kapott ajándékaidat. Ez a Te felelősséged az életedben, csak ezzel tartozol magadnak, az őseidnek, az Univerzumnak. Mit választasz? Azt, hogy nincs választásod, vagy azt, hogy élsz a változtatás lehetőségével.
Egy veszteséget, egy fájdalmat úgy gyógyíthatsz meg, ha eléred, hogy az a veszteség, vagy fájdalom örömmel nézzen Rád és az életedre, akkor Ő értelmet nyer, és az élet egy új mederbe terelődik. Ehhez pedig az ÉLET eszközt is adott a kezünkbe: a választás energiáját. Ha elkapod az élet fonalát, mint a születendő gyermek, aki a fájások okozta hullámok erejét használva világra jön, és Te is együtt úszol a változás által keltett hullámokkal, akkor megismered az élet gyógyító oldalát.
Mégis a legtöbbször ellenállunk, vagy épp túlkompenzáljuk ezt az energiát, magyarán nem a helyén kezeljük, vagy mondhatnám úgyis, igyekszünk a lényegét elkerülni. Hogy értem ezt? Benne maradunk emberi kapcsolatokban, helyzetekben, és a fájdalmat, a veszteséget, a félelmet, a haragot, a bűntudatot, a szégyent – és még sorolhatnám – felhasználva, magunk elé pajzsként támasztva, hogy a biztonság látszatát a változatlanságban képesek legyünk fenntartani. Vagy épp az ellenkezőjét műveljük. Minden emberi kapcsolatot, helyzetet azonnal félretolunk látószögünkből, és ehhez statisztaként, mint önvédelmi eszközt használjuk a fájdalmat, a veszteséget, a félelmet, a haragot, a bűntudatot, a szégyent – és még sorolhatnám mennyi mindent.
Mindezt tesszük azért, mert a változást – vagy mondhatnám azt is, hogy az életet – mindennél félelmetesebbnek ítéljük, inkább nem változtatunk, vagy folyamatosan kompenzálunk és üres tűzzel éltetett változások mellett döntünk.
Na, ez minden, csak nem a változás, vagy az élettel együtt való áramlás. Ezzel nem teszünk mást, mint beleragasztjuk magunkat a földi rezgés legmélyebb bugyraiba, és egyre közelebb lökjük szeretett bolygónkat és a rajta lélegző csodát, az Életet, az Univerzum legsötétebb félelmeit uraló feketelyuk árnyékába.
A változás megélése egy olyan szabadság, amely elsőre félelemmel tölthet el, a kudarc esélyét helyezheti kilátásba, talán még a horizontot is köddel borítja be. Senki nem állítja, hogy könnyű a változás hullámait meglovagolni és a víz fölött maradni, túllátni a megélt fájdalmak fátylán, letenni a bűntudat és a szégyen terhét, bátornak lenni a félelemmel szemben, de mégis az egyetlen út a gyógyuláshoz. Ez az egyetlen járható út, ha azt tűztük ki célul magunknak, hogy nem várunk addig a teljesség megélésével, amíg eljutunk az Univerzum kitüntetett szegletébe, hanem már itt és most egy teljes élet vágyát őrizzük szívünkben.
Azonban érdekes fordulat, hogy sokszor még a változások behívása is elakad – vagyis látszólag esélyünk sincs változtatni – mert meg sem fogalmazzuk magunknak, hogy mit jelent számunkra egy kiteljesedett élet, amely felé elindulhatnánk. Viszont nagyon leleményesek vagyunk, mert van, hogy megfogalmazzuk ugyan a célokat, csak épp nem szívből jön az a kívánság. Hanem helyette a megfelelés jellegzetes sablonja a szülőanyja tervünknek, így a bennünket támogató változások helyett olyan kihívásokkal találjuk szembe magunkat, amelyek küzdést eredményeznek bennünk és kapcsolatainkban, helyzeteinkben. Így újból hol találjuk magunk? Hát vagy a változatlanság szürkeségében tipródunk faltól falig csapódva, vagy a céltalan változtatások labirintusában ténfergünk.
A változáshoz, az élethez bátorság kell, de szerintem, mindenki, aki vállalta a születést, aki itt és most van, abban ott van a bátorság és az erő is egy számára teljes élethez, bárhogyan él is most.
Mindannyiunkban dobog egy szív, amely a kis fény világítótornya, amelyből bármikor erőhöz és iránymutatáshoz juthat. Ennél pedig nincs többre szükségünk ezen az úton. Van elég bátorságunk és van egy megbízható iránytűnk, hogy a változásokkal összhangban a legszebb gyógyító utazáson vegyünk részt.
Mikor az életnek már akkora erőkifejtésre van szüksége, hogy az elmaradt változásokban vagy túlkompenzálásokban újra létrejöjjön a kiegyenlítődés, akkor attól függetlenül, hogy mi eszközöltünk-e lépéseket, a változás úgy robban be az életünkbe, mint ahogy egy cunami eléri a szárazföldet. Mindent visz! És mi mindent kezdhetünk elölről és talán azt sem tudjuk, merre állunk arccal. De a velünk született bátorság és erő még innen is kisegíthet, és beigazolódhat, hogy van egy magasabb nézőpont egy felhőkarcoló tetején, ami mégis csak jól keveri azt a paklit.
Viszont van egy másik lehetőség is, ha nem úgy gondolunk a változásra, mint egy felénk magasodó jéghegyre, amitől halálra fagyunk, hanem meglátjuk a változás lehetőségét az egészen apró lépésekben is. És megtaláljuk azt a módot, hogy apró változtatásokkal, apró lépésekkel felépíthetjük önmagunkat és ebben a folyamatban maga az út fontosabbá válik, mint beérni a célba, mert maga a cél egy elkerülhetetlen pozitív mellékhatássá válik.
Az elsőben már volt részem, úgyhogy gondoltam, most kipróbálom a másodikat is, és kitűztem magamnak egy célt és meghatároztam a lépéseket, amelyekkel eljuthatok a kitűzött célvonalon túlra. De a tervezés és az apró lépések megtétele közben észrevettem, hogy maga az út több élménnyel adományoz meg, mint a kitűzött cél. Az útban most ott van az öröm, és olyan felfedezések, emberi kapcsolatok és élmények, amiről eddig azt hittem, hogy csak a cél után érhető el. Rájöttem, azzal, hogy „csak” apró lépéseket teszek meg, de azt kitartóan és következetesen, ezzel nem kevesebbet érek el, mint hogy felépítem saját magam és olyanra formálhatom, amely igazán összhangban van azzal a belső iránytűvel. Így megismerve a velem született igazi erőt és bátorságot, szabadságot adva ezzel magamnak, és családomnak.
Szóval arra gondoltam, hogy most meghívlak Benneteket egy közös utazásra, és akinek van kedve, vagy úgy érzi, megszólítottam, tartson velem. Tűzzetek ki egy célt, amelyhez apró lépések vezetnek. Akár olyan aprók, hogy csupán egyetlen egy dolgot változtattok meg, de emellett ki is tartotok akár egy évig, vagy tartósan mindennapjaitok részévé teszitek.
Írjátok meg nekem a történeteteket és azt, hogy mit változtattatok meg az életetekben, a mindennapjaitokban. Kiválasztok majd egy valakit – a blogon közzé fogom tenni kit választottam -, akivel 6 hónap múlva személyesen is találkozunk, ő elmeséli mi történt vele, azzal hogy egyetlen dolgot megváltoztatott az életében és emellett következetesen ki is tartott. Ezt az interjút pedig megírom Nektek a blogban, hogy másoknak is inspirációt adhasson egy új élethez, egy jobb élethez.
Jó utat kívánok Mindenkinek!