Több szó is kavarog a fejemben, ha a családállítások során szerzett tapasztalataimra gondolok. Az első egy igen erős szó az életemben, és eddig több okból sem tudtam beilleszteni a saját világomba.
Ez a szó a HIT, az önmagamba vetett hit, a bizalmam saját magam irányába. Arra a hitre gondolok, amitől azt érzed, hogy van jogod élni, és megvalósítani azt, amire vágysz, mindezt szeretettel, bátorsággal és örömmel.
Konkrétan hogyan változott ez bennem? Ráismertem, inkább azt mondanám ráéreztem arra, hogy a célok és célok között mekkora különbség van. Kiforratlan személyiségként vannak céljaid, amelyek inkább a megfelelésről szólnak, de ezt észre sem veszed, és valójában ez nem Te vagy. Persze, ez igen sarkos kijelentés, hiszen már ezt is jó alaposan megtanultam, hogy minden a tapasztalásról szól és minden élmény az utunkra visz. Mégis, van különbség, mikor már rátalálsz arra a belső hitre, amely fogantatásod óta elkísér, de tudattalanul igazából soha nem érezted rá magad méltónak. Mikor ez a belső hit, önMAGadként szívedben termőtalajra talál és kikel, és olyan célok születnek Benned és látják meg a napvilágot, amelyekre legvadabb álmaidban sem mertél gondolni. A határok elmosódnak és egy fajta határtalan szabadsággal találod szemben magad. Úgyhogy fel kell kapni a napszemüveget és szépen hozzászokni, hogy a felhők fölött igenis mindig süt a nap.
A térben eltöltött idő alatt – mert az állításokat egy különleges térben, úgynevezett morfogenetikus mezőn keresztül tapasztaljuk meg – megfogalmazódott bennem, hogy ki vagyok én.
Azzal, hogy a szívemben lévő, bennem élő hit vagy mondhatom bizalomnak is, tápláló talajra talált, egyre erősebben dobog bennem az érzés, hogy csakis én határozom meg – méghozzá belülről kifelé – hogy ki vagyok én. Ezt úgy értem, hogy amennyire működtetni tudom a bizalmamat (a hitemet) önmagam irányába, attól függően fognak tapasztalatok, tapasztalások rám találni.
Mindenhol olvashatjuk, hogy a külvilág egy tükör, amelybe belepillantva megláthatod magad. Most már nem csak értem, hanem érzem is, hogy a tükörben soha nem találom meg magam, csakis befelé, a szívem felé tekintve kapok képet magamról. És ha elég erős a bizalmam önmagam irányába, akkor fel tudom vállalni a bennem felötlő képet és képes leszek ráprojektálni a világomra. Ezért volt fontos, hogy a hit, amelyet eddig igyekeztem figyelmen kívül hagyni, egy folyamat során éltető vizet kapott és most már leveleit bontogatja bennem. Megérett az érzés, hogy méltó vagyok apai generációs örökségem befogadására, az apától kapott Hit, Bizalom és Biztonság megélésére azért, hogy kihozzam életemből a legtöbbet, ami csak lehetséges, megadva őseimnek ezzel a legtöbbet, amit csak tehetek: a TISZTELETET.
A következő szó, amely új értelmet nyert vagy mondhatnám inkább azt is, hogy most először éltem meg szívből igazán, ez a HÁLA érzése. Korábban már jó páciensként írtam sokáig hálanaplót, amelyben minden nap leírtam az akkor éppen történt nagy dolgaimat vagy épp apróságokat, mint például de jó, hogy ma sütött a nap vagy milyen sikerrel zártunk egy rendezvényt vagy kampányt… Mindezek szép szavak voltak, mély tartalom és hála érzése nélkül. Többször foglalkoztatott már az a kérdés, hogy miért vagyok én hálás igazából.
Ráadásul már jó ideje úgy érzem, hogy hatalmas lehetőséget kaptam a sorstól, a hála érzése mégsem jelent meg, mintha minden mindegy lenne. Pedig világéletemben tudtam az apró dolgoknak örülni, – sőt inkább azoknak -, rácsodálkozni a természet picike dolgaira, a napsütés ízeire, az esőcseppek fényeire. Akkor hol keressem ezt az érzést…?
Rájöttem, addig amíg, nem vállalod a felelősséged az életedért, és más terheit cipeled, és addig, amíg nem érzed magad méltónak a szülői örökségedre, a szeretetre és a hitre, addig nem tudsz szívből hálás lenni az életedért. És ennél a gondolatnál jött a kép és láttam, ahogy szívből meghajoltam a szüleim előtt, és megadtam nekik és egész generációmnak a tiszteletet.
Megjelent bennem a hála érzése, azért, hogy élhetek, hogy itt lehetek és tapasztalhatok. Megéreztem, hogy a felelősség nálam van, és ez azt jelenti, hogy nem viszem tovább a terheiket, mert nem bujkálok már a saját feladataim elől.
Azzal, hogy fogantatásunk létrejön, életünk már nem kérdőjelezhető meg az anyagi síkban, még akkor sem, ha ez az élet a születésben nem teljesedik ki. Ettől a pillanattól esszenciánk része lesz a két szülőtől és generációjuktól kapott tapasztalások összessége, férfi és női energiájuk, és életünk a mi kezünkbe kerül, még akkor is, ha látszólag gyermekként ki vagyunk szolgáltatva két földi istenünknek.
Ahogy a születésünkkor fennálló bolygók sem behatárolnak bennünket egy-egy személyiségjegybe, hanem a földi elemeket, mint a tűz, víz, levegő és föld, különböző arányokban rendelkezésünkre bocsátják, azért, hogy ezeket szabadon használjuk céljaink eléréséhez, úgy szüleinken keresztül hozzánk érkező tapasztalások sem korlátoznak bennünket egy életpályára. Eszközöket adnak a kezünkbe saját választásaink alapján, hogy végigjárhassuk azt a tapasztalati utat, amiből van lehetőségünk a legtöbbet kihozni. Az pedig csakis a mi döntésünk és rajtunk múlik, hogy mit vagyunk képesek megvalósítani, anyaggá formálni a tőlük kapott energiából, rezgésből.
Valahogy azt érzem az alkímia sem más, mint az energia anyaggá formálása. Mind alkimisták vagyunk, mert rezgéseket kapunk benyomások formájában és ezt anyaggá formáljuk. Valahogy ott lehet az eltérés például Coelho vagy Szepes Mária alkimistái és közöttünk, hogy ők tudatában vannak a felelősségüknek és fel is vállalják azt, így képesek arannyá, kinccsé változtatni a tapasztalataikat.
Mikor elolvastam Hellingertől a Szeretet rendjét, feltűnt egy érzés, amikor a SORSTÉVESZTÉSről beszélt. Azt éreztem, hogy ebben a könyvben….és ekkor megálltam és végiggondoltam a terápiákat, állításokat, amelyeken részt vettem és úgy éreztem, hogy mindenki, aki a terápiákon a sérelmei okát keresi, egy oldalon áll, még pedig az áldozat szerepét ölti magára, azzal, hogy sortévesztésbe kerül. Vagyis a sorstévesztés egyet jelent azzal, hogy áldozatként továbbvisszük szüleink, hozzátartozóink, ismerőseink, barátaink sorsát, bűntudatból vagy a szeretet nevében. Hát ez elég meredek állítás.
De továbbmentem, és az a gondolat jött, hogy a sorstévesztés az, amikor önként lemondunk a felelősségünkről. Mikor azt mondjuk a szeretet nevében, hogy inkább szenvedek, érted. Pedig a valóság az, hogy leszületünk egy céllal, de már nem merjük felvállalni ezt a célt, és inkább elbújunk más terhei mögé, mindezt a szeretettel vagy a bűntudattal álcázva. Ez még mindig húzós, de szerencsére tovább jöttek a gondolatok.
Tapasztalni jöttünk, ehhez pedig viszonyításra, vagyis dualitásra van szükségünk. Fogantatásunktól kezdve ingerek érnek. Elsődleges ingerszerzésünk a magunkról alkotott kép kialakításához a szüleinken, a családunkon, barátainkon, társadalmi kapcsolatainkon keresztül érkezik hozzánk, vagyis csak rajtunk kívülről. Megtapasztaljuk a “Viselkedési Barométer” mindkét oldalát, hiányérzetek lépnek fel bennünk, amelyekről úgy érezzük, nem kaptunk meg a szüleinktől vagy a külvilágtól. Sokszor függővé válunk a külvilág felől érkező visszajelzésektől és ezek alapján alakítjuk ki magunkról a képet és az életünk sarokköveit.
De remélhetőleg eljön az a pillanat, mikor felmerül bennünk az érzés, hogy lehet ez másképp, és valahogy önmagunk megismerésére terelődik utunk. És ezzel el kezdődik egy kaland, egy dzsungelharc, ahol a sok elrejtett fájdalom, félelem felszakad, és több sebből vérzünk menetközben, de eljuthatunk odáig, hogy ráismerünk nincs fájdalom és nincs harc, csakis tapasztalás van. Azzal, hogy leszülettünk és vállaltuk ezt az utat már kiérdemeltük az életet és a fogantatás magjába rejtett HIT és SZERETET érzésére mindig is méltóak voltunk. Ezentúl pedig már élni is tudunk velük, használni tudjuk, mert nincs fájdalom, és nincs félelem, helyette felvállaljuk a felelősségünket és lemondunk a sorstévesztés illúziójáról és tapasztalatáról.
Vagyis a sorstévesztés a tapasztalat egyik útja, melynek lényege, hogy visszajuthassunk önmagunkba, oda ahonnan elindultunk, és rátaláljunk saját teljességünkre.
További kérdésként merült fel bennem, ahogy mérlegre tettem sok éves önfejlesztő, terápiás múltamat, vajon mi változott, és mi az, ami még mindig velem van, pedig már rég változtatni szeretnék rajta? És rájöttem, hogy nagyon sok változás következett be bennem és a világomban is, sőt volt olyan többször is, hogy először – vagy legalábbis így érzékeltem – a valóságom változott és mikor ezt megugrottam, döbbenten álltam, hogy mivé lettem…de sok dolog még mindig velem van. Akkor viszont, hogy van ez? Csak azért foglalkozok önmagammal, hogy a fájdalmaimat, félelmeimet dédelgessem. De nem! Azt éreztem ezen már túl vagyok, az is egy szakasz valóban, de lelkem már készen áll, hogy szárnyakat bontson. Akkor hol az elakadás?
Jött a gondolat, hogy a sok tapasztalásnak hálás lehetek, hogy még mindig elkísér, mert általa még mindig újabb és újabb dolgokat tudok meg önmagamról. Ez oké, de mikor lesz vége a mondanivalójának….bár tudom belőlem van, és én bőbeszédű vagyok, de hát egyszer csak vége lesz már….Ekkor történt meg az állításom, mikor is a szeretet és a hit a hátam mögé állt, vagy inkább én felvállaltam a helyem, és a változásba se belerokkanni készültem már, hanem társként mellé álltam, és ő megmutatta mennyi lehetőség is van benne. Az ezt követő napokban jött a kulcsszó: MOZGÁS. Az én esetemben ez a futásban és a jógában fejeződik ki. De lényegében a CSELEKVÉS a kulcsszó.
Összeállt a kép, leszületünk, először csak önmagunkon kívüli forrásból gyűjtünk tapasztalatokat önmagunkról, majd rájövünk saját magunk határozzuk meg saját életünket, felélesztjük magunkban a szeretet és a hit energiáját, új és valódi céljainkról fellebben a fátyol, de mindez még mindig bennünk van és az energiából nem lett arany, az alkimista még nem teremtett. A teremtéshez az élet alapvető mozzanata még szükséges, ez pedig a cselekvés, bármely formája. Ez tölti meg a szándékot energiával és emeli be a térbe, megtestesült anyagként.
Az önfejlesztés is egy idő után merényletté tud válni önmagunk ellen, önigazolássá, hogy nekem még mindig fáj itt-ott, sőt mindenhol, ha nem törjük át azt a gátat, ahol a sok feloldott energia cselekvésben tud fel oldódni és a valóságunk terében anyaggá formálódni.
A sorsunk egy esély a tapasztalásra, hogy a fény megismerje önnön fényét a sötétség árnyékában. A fény tündökléséhez sötétség kell. A boldog élethez pedig felismerni, hogy a boldogság önmagában nem létezik, az „csupán” az önelfogadás mellékterméke, persze nem mellékesen.
Ebben a térben, valóságban, amelybe belevonódtam a szavak és fogalmak új értelmeket nyertek és határtalanná váltak. Ráéreztem, hogy a szavaknak milyen súlya van, mert rezgésként információkat közvetítenek felénk és közvetítünk mi is az Univerzum felé.
Életünk során minden szóhoz, fogalomhoz kész mögöttes tartalmat, attitűdöket kapunk és fogadunk el, és talán soha nem jutunk el oda, hogy felülvizsgáljuk nekünk mit jelent. Tényként kezeljük és tényként használjuk jelentésüket, pedig ugyanúgy, mint ahogy a színeknek, úgy a szavaknak is ezernyi mondanivalója, jelentése van. Most azt vallom, hogy ugyanúgy, ahogy nincs két egyforma ujjlenyomat, nincs két egyforma valóság, úgy minden valóságban minden szó mást jelent, más története van.
Ez a tér, amely a tapasztalások által megnyílt nekem, és amibe benne voltam és még benne vagyok, ez egy mágikus hely. Kézzel foghatatlan energiák a szemünk láttára testet öltenek. Rájövök, hogy a láthatatlan nem életre kel, csupán számunkra is – akik a földi rezgés tartományában nézünk ki a kulcslyukon – érzékelhetővé válik, mert a láthatatlan nagyon is él, és mindig is élt.
A kérdés inkább az, hogy mi hajlandóak vagyunk-e élni, azaz felelősséget vállalni, vagy inkább ezt az életet is elsunnyogjuk a földi játszmák pályáján. Persze ez is egy döntés, és ez is egy tapasztalás. Bármi lehetséges.
Azzal, hogy leszülettünk, jogot formálunk az életünk felvállalására, bármit megtehetünk, és szó szerint bármit. A bármi pedig nem rossz, vagy kevésbé rossz, hanem szó szerint bármi. Jogunk van vállalni a felelősséget!
Az élet körforgás, a változás maga, mely egy mágikus térben zajlik, aminek vannak keretei, de mégiscsak határtalan önmagában.
Több szó is kavarog a fejemben, ha a családállítások során szerzett tapasztalataimra gondolok. Az első egy igen erős szó az életemben, és eddig több okból sem tudtam beilleszteni a saját világomba.
Ez a szó a HIT, az önmagamba vetett hit, a bizalmam saját magam irányába. Arra a hitre gondolok, amitől azt érzed, hogy van jogod élni, és megvalósítani azt, amire vágysz, mindezt szeretettel, bátorsággal és örömmel.
Konkrétan hogyan változott ez bennem? Ráismertem, inkább azt mondanám ráéreztem arra, hogy a célok és célok között mekkora különbség van. Kiforratlan személyiségként vannak céljaid, amelyek inkább a megfelelésről szólnak, de ezt észre sem veszed, és valójában ez nem Te vagy. Persze, ez igen sarkos kijelentés, hiszen már ezt is jó alaposan megtanultam, hogy minden a tapasztalásról szól és minden élmény az utunkra visz. Mégis, van különbség, mikor már rátalálsz arra a belső hitre, amely fogantatásod óta elkísér, de tudattalanul igazából soha nem érezted rá magad méltónak. Mikor ez a belső hit, önMAGadként szívedben termőtalajra talál és kikel, és olyan célok születnek Benned és látják meg a napvilágot, amelyekre legvadabb álmaidban sem mertél gondolni. A határok elmosódnak és egy fajta határtalan szabadsággal találod szemben magad. Úgyhogy fel kell kapni a napszemüveget és szépen hozzászokni, hogy a felhők fölött igenis mindig süt a nap.
A térben eltöltött idő alatt – mert az állításokat egy különleges térben, úgynevezett morfogenetikus mezőn keresztül tapasztaljuk meg – megfogalmazódott bennem, hogy ki vagyok én.
Azzal, hogy a szívemben lévő, bennem élő hit vagy mondhatom bizalomnak is, tápláló talajra talált, egyre erősebben dobog bennem az érzés, hogy csakis én határozom meg – méghozzá belülről kifelé – hogy ki vagyok én. Ezt úgy értem, hogy amennyire működtetni tudom a bizalmamat (a hitemet) önmagam irányába, attól függően fognak tapasztalatok, tapasztalások rám találni.
Mindenhol olvashatjuk, hogy a külvilág egy tükör, amelybe belepillantva megláthatod magad. Most már nem csak értem, hanem érzem is, hogy a tükörben soha nem találom meg magam, csakis befelé, a szívem felé tekintve kapok képet magamról. És ha elég erős a bizalmam önmagam irányába, akkor fel tudom vállalni a bennem felötlő képet és képes leszek ráprojektálni a világomra. Ezért volt fontos, hogy a hit, amelyet eddig igyekeztem figyelmen kívül hagyni, egy folyamat során éltető vizet kapott és most már leveleit bontogatja bennem. Megérett az érzés, hogy méltó vagyok apai generációs örökségem befogadására, az apától kapott Hit, Bizalom és Biztonság megélésére azért, hogy kihozzam életemből a legtöbbet, ami csak lehetséges, megadva őseimnek ezzel a legtöbbet, amit csak tehetek: a TISZTELETET.
A következő szó, amely új értelmet nyert vagy mondhatnám inkább azt is, hogy most először éltem meg szívből igazán, ez a HÁLA érzése. Korábban már jó páciensként írtam sokáig hálanaplót, amelyben minden nap leírtam az akkor éppen történt nagy dolgaimat vagy épp apróságokat, mint például de jó, hogy ma sütött a nap vagy milyen sikerrel zártunk egy rendezvényt vagy kampányt… Mindezek szép szavak voltak, mély tartalom és hála érzése nélkül. Többször foglalkoztatott már az a kérdés, hogy miért vagyok én hálás igazából.
Ráadásul már jó ideje úgy érzem, hogy hatalmas lehetőséget kaptam a sorstól, a hála érzése mégsem jelent meg, mintha minden mindegy lenne. Pedig világéletemben tudtam az apró dolgoknak örülni, – sőt inkább azoknak -, rácsodálkozni a természet picike dolgaira, a napsütés ízeire, az esőcseppek fényeire. Akkor hol keressem ezt az érzést…?
Rájöttem, addig amíg, nem vállalod a felelősséged az életedért, és más terheit cipeled, és addig, amíg nem érzed magad méltónak a szülői örökségedre, a szeretetre és a hitre, addig nem tudsz szívből hálás lenni az életedért. És ennél a gondolatnál jött a kép és láttam, ahogy szívből meghajoltam a szüleim előtt, és megadtam nekik és egész generációmnak a tiszteletet.
Megjelent bennem a hála érzése, azért, hogy élhetek, hogy itt lehetek és tapasztalhatok. Megéreztem, hogy a felelősség nálam van, és ez azt jelenti, hogy nem viszem tovább a terheiket, mert nem bujkálok már a saját feladataim elől.
Azzal, hogy fogantatásunk létrejön, életünk már nem kérdőjelezhető meg az anyagi síkban, még akkor sem, ha ez az élet a születésben nem teljesedik ki. Ettől a pillanattól esszenciánk része lesz a két szülőtől és generációjuktól kapott tapasztalások összessége, férfi és női energiájuk, és életünk a mi kezünkbe kerül, még akkor is, ha látszólag gyermekként ki vagyunk szolgáltatva két földi istenünknek.
Ahogy a születésünkkor fennálló bolygók sem behatárolnak bennünket egy-egy személyiségjegybe, hanem a földi elemeket, mint a tűz, víz, levegő és föld, különböző arányokban rendelkezésünkre bocsátják, azért, hogy ezeket szabadon használjuk céljaink eléréséhez, úgy szüleinken keresztül hozzánk érkező tapasztalások sem korlátoznak bennünket egy életpályára. Eszközöket adnak a kezünkbe saját választásaink alapján, hogy végigjárhassuk azt a tapasztalati utat, amiből van lehetőségünk a legtöbbet kihozni. Az pedig csakis a mi döntésünk és rajtunk múlik, hogy mit vagyunk képesek megvalósítani, anyaggá formálni a tőlük kapott energiából, rezgésből.
Valahogy azt érzem az alkímia sem más, mint az energia anyaggá formálása. Mind alkimisták vagyunk, mert rezgéseket kapunk benyomások formájában és ezt anyaggá formáljuk. Valahogy ott lehet az eltérés például Coelho vagy Szepes Mária alkimistái és közöttünk, hogy ők tudatában vannak a felelősségüknek és fel is vállalják azt, így képesek arannyá, kinccsé változtatni a tapasztalataikat.
Mikor elolvastam Hellingertől a Szeretet rendjét, feltűnt egy érzés, amikor a SORSTÉVESZTÉSről beszélt. Azt éreztem, hogy ebben a könyvben….és ekkor megálltam és végiggondoltam a terápiákat, állításokat, amelyeken részt vettem és úgy éreztem, hogy mindenki, aki a terápiákon a sérelmei okát keresi, egy oldalon áll, még pedig az áldozat szerepét ölti magára, azzal, hogy sortévesztésbe kerül. Vagyis a sorstévesztés egyet jelent azzal, hogy áldozatként továbbvisszük szüleink, hozzátartozóink, ismerőseink, barátaink sorsát, bűntudatból vagy a szeretet nevében. Hát ez elég meredek állítás.
De továbbmentem, és az a gondolat jött, hogy a sorstévesztés az, amikor önként lemondunk a felelősségünkről. Mikor azt mondjuk a szeretet nevében, hogy inkább szenvedek, érted. Pedig a valóság az, hogy leszületünk egy céllal, de már nem merjük felvállalni ezt a célt, és inkább elbújunk más terhei mögé, mindezt a szeretettel vagy a bűntudattal álcázva. Ez még mindig húzós, de szerencsére tovább jöttek a gondolatok.
Tapasztalni jöttünk, ehhez pedig viszonyításra, vagyis dualitásra van szükségünk. Fogantatásunktól kezdve ingerek érnek. Elsődleges ingerszerzésünk a magunkról alkotott kép kialakításához a szüleinken, a családunkon, barátainkon, társadalmi kapcsolatainkon keresztül érkezik hozzánk, vagyis csak rajtunk kívülről. Megtapasztaljuk a “Viselkedési Barométer” mindkét oldalát, hiányérzetek lépnek fel bennünk, amelyekről úgy érezzük, nem kaptunk meg a szüleinktől vagy a külvilágtól. Sokszor függővé válunk a külvilág felől érkező visszajelzésektől és ezek alapján alakítjuk ki magunkról a képet és az életünk sarokköveit.
De remélhetőleg eljön az a pillanat, mikor felmerül bennünk az érzés, hogy lehet ez másképp, és valahogy önmagunk megismerésére terelődik utunk. És ezzel el kezdődik egy kaland, egy dzsungelharc, ahol a sok elrejtett fájdalom, félelem felszakad, és több sebből vérzünk menetközben, de eljuthatunk odáig, hogy ráismerünk nincs fájdalom és nincs harc, csakis tapasztalás van. Azzal, hogy leszülettünk és vállaltuk ezt az utat már kiérdemeltük az életet és a fogantatás magjába rejtett HIT és SZERETET érzésére mindig is méltóak voltunk. Ezentúl pedig már élni is tudunk velük, használni tudjuk, mert nincs fájdalom, és nincs félelem, helyette felvállaljuk a felelősségünket és lemondunk a sorstévesztés illúziójáról és tapasztalatáról.
Vagyis a sorstévesztés a tapasztalat egyik útja, melynek lényege, hogy visszajuthassunk önmagunkba, oda ahonnan elindultunk, és rátaláljunk saját teljességünkre.
További kérdésként merült fel bennem, ahogy mérlegre tettem sok éves önfejlesztő, terápiás múltamat, vajon mi változott, és mi az, ami még mindig velem van, pedig már rég változtatni szeretnék rajta? És rájöttem, hogy nagyon sok változás következett be bennem és a világomban is, sőt volt olyan többször is, hogy először – vagy legalábbis így érzékeltem – a valóságom változott és mikor ezt megugrottam, döbbenten álltam, hogy mivé lettem…de sok dolog még mindig velem van. Akkor viszont, hogy van ez? Csak azért foglalkozok önmagammal, hogy a fájdalmaimat, félelmeimet dédelgessem. De nem! Azt éreztem ezen már túl vagyok, az is egy szakasz valóban, de lelkem már készen áll, hogy szárnyakat bontson. Akkor hol az elakadás?
Jött a gondolat, hogy a sok tapasztalásnak hálás lehetek, hogy még mindig elkísér, mert általa még mindig újabb és újabb dolgokat tudok meg önmagamról. Ez oké, de mikor lesz vége a mondanivalójának….bár tudom belőlem van, és én bőbeszédű vagyok, de hát egyszer csak vége lesz már….Ekkor történt meg az állításom, mikor is a szeretet és a hit a hátam mögé állt, vagy inkább én felvállaltam a helyem, és a változásba se belerokkanni készültem már, hanem társként mellé álltam, és ő megmutatta mennyi lehetőség is van benne. Az ezt követő napokban jött a kulcsszó: MOZGÁS. Az én esetemben ez a futásban és a jógában fejeződik ki. De lényegében a CSELEKVÉS a kulcsszó.
Összeállt a kép, leszületünk, először csak önmagunkon kívüli forrásból gyűjtünk tapasztalatokat önmagunkról, majd rájövünk saját magunk határozzuk meg saját életünket, felélesztjük magunkban a szeretet és a hit energiáját, új és valódi céljainkról fellebben a fátyol, de mindez még mindig bennünk van és az energiából nem lett arany, az alkimista még nem teremtett. A teremtéshez az élet alapvető mozzanata még szükséges, ez pedig a cselekvés, bármely formája. Ez tölti meg a szándékot energiával és emeli be a térbe, megtestesült anyagként.
Az önfejlesztés is egy idő után merényletté tud válni önmagunk ellen, önigazolássá, hogy nekem még mindig fáj itt-ott, sőt mindenhol, ha nem törjük át azt a gátat, ahol a sok feloldott energia cselekvésben tud fel oldódni és a valóságunk terében anyaggá formálódni.
A sorsunk egy esély a tapasztalásra, hogy a fény megismerje önnön fényét a sötétség árnyékában. A fény tündökléséhez sötétség kell. A boldog élethez pedig felismerni, hogy a boldogság önmagában nem létezik, az „csupán” az önelfogadás mellékterméke, persze nem mellékesen.
Ebben a térben, valóságban, amelybe belevonódtam a szavak és fogalmak új értelmeket nyertek és határtalanná váltak. Ráéreztem, hogy a szavaknak milyen súlya van, mert rezgésként információkat közvetítenek felénk és közvetítünk mi is az Univerzum felé.
Életünk során minden szóhoz, fogalomhoz kész mögöttes tartalmat, attitűdöket kapunk és fogadunk el, és talán soha nem jutunk el oda, hogy felülvizsgáljuk nekünk mit jelent. Tényként kezeljük és tényként használjuk jelentésüket, pedig ugyanúgy, mint ahogy a színeknek, úgy a szavaknak is ezernyi mondanivalója, jelentése van. Most azt vallom, hogy ugyanúgy, ahogy nincs két egyforma ujjlenyomat, nincs két egyforma valóság, úgy minden valóságban minden szó mást jelent, más története van.
Ez a tér, amely a tapasztalások által megnyílt nekem, és amibe benne voltam és még benne vagyok, ez egy mágikus hely. Kézzel foghatatlan energiák a szemünk láttára testet öltenek. Rájövök, hogy a láthatatlan nem életre kel, csupán számunkra is – akik a földi rezgés tartományában nézünk ki a kulcslyukon – érzékelhetővé válik, mert a láthatatlan nagyon is él, és mindig is élt.
A kérdés inkább az, hogy mi hajlandóak vagyunk-e élni, azaz felelősséget vállalni, vagy inkább ezt az életet is elsunnyogjuk a földi játszmák pályáján. Persze ez is egy döntés, és ez is egy tapasztalás. Bármi lehetséges.
Azzal, hogy leszülettünk, jogot formálunk az életünk felvállalására, bármit megtehetünk, és szó szerint bármit. A bármi pedig nem rossz, vagy kevésbé rossz, hanem szó szerint bármi. Jogunk van vállalni a felelősséget!
Az élet körforgás, a változás maga, mely egy mágikus térben zajlik, aminek vannak keretei, de mégiscsak határtalan önmagában.