Egy szó, egy fogalom, egy életforma, amely körbefonja mindennapjainkat. Ott lappang minden lélegzetvételünkben, de talán még sosem tisztáztuk igazán milyen viszonyban is állunk vele.
Most állj meg egy pillanatra! Tekerd vissza a filmet a fejedben addig a pillanatig, amíg elolvastad a címet. Idézd fel mi futott át rajtad, hogyan értelmezted.
Talán egy nézőpont arról, hogy előnyei is vannak a komfortzónának, vagy épp annak a tudatosítása, hogy mitől is véd meg az a bizonyos biztonsági háló? Vagy valami teljes más megközelítést jelent a számodra?
Mikor legutóbb futni voltam, tanulságos tapasztalásban volt részem. Általában ugyanazon a környéken futok, és vannak pontok, amelyet a legtöbbször érintek, vagyis már elég jól ismerem a terepet. Ennek ellenére furcsa dologra lettem figyelmes. Ahogy haladtam a szokásos útvonalon, úgy láttam hamarosan egy épület mellett fogok elhaladni, igen ám, de tudtommal – idéztem fel magamban – az az épület az út másik oldalán van. És képzeljétek el, majdnem meggyőztem magam arról, hogy lehet rosszul emlékszem és lehet, hogy eddig nem vettem észre, hogy ott is van egy ugyanolyan épület. Majd pár másodperc múlva elkanyarodott az út, és rájöttem a szememnek majdnem sikerült becsapnia. Ugyanis, amit tudtam jól tudtam, csak az út kanyarodott el olyan ívben, hogy létrejöhetett az érzékcsalódás. És elgondolkoztam – ez azért is jó, mert ilyenkor képes vagyok dupla akkora távot lefutni, úgy hogy észre se veszem – vajon az életemben hányszor van az, hogy, amit belül bizton tudok, érzek, mert már tapasztaltam, ennek ellenére felülbírálom, megingok és mégis a szememnek és az érzékcsalódásnak hiszek.
VAJON HÁNYSZOR FORDUL ELŐ, HOGY MEGKÉRDŐJELEZEM A SAJÁT TAPASZTALATAIMAT, ÉRZÉSEIMET, MERT ELHISZEM, AMIT LÁTOK? DE EGYÁLTALÁN MIÉRT TESZEK ILYET MAGAMMAL?
Felvettem az érzékcsalódás gondolatának színes fonalát, és a gombolyag végén további kérdések vártak. Miért akar a szemünk időnként becsapni? Tényleg be akar csapni, vagy mi akarunk másképp látni dolgokat, mint ahogy vannak? És mitől függ, hogy létrejön bennünk az érzékcsalódás vagy sem?
Mivel vizuális alkat vagyok, válaszként máris egy árnyas fa képe úszott be lelki szemeim elé. Egy fa, amely hatalmas lombjával a tűző naptól védelmet nyújt. Egy olyan fáé, amelynek a dús lombkoronája miatt az aljnövényzet nem jut elegendő fényhez, ezért elég gyéren lengedezik a föld fölött, ahogy a szél hűsítő fuvallata megérinti. Viszont, a fa alatt, a meleg nyári napokon jólesően megpihenhet az ember, és úgy érzi, ott biztonságban van az erősen tűző nap szinte tolakodó sugaraitól. Erős ágaira egy függőágyat is feltehetünk, és lazán ringatózva megpihenhetünk elgondolkozva az élet nagy dolgairól.
És akkor szinte kiestem a lágyan ringatózó nyugágyból, mert a valóságban még mindig futottam és közben majdnem felbuktam, mert a járda betonjának egy része hepehupás buckában emelkedett ki a sík terepen.
A zökkenés hatására egy pillanat alatt összeállt a kép bennem. Megpihenni egy árnyas fa árnyékában és lágyan ringatózni, maga a komfortzóna metaforája. Megpihenni ott, ahol a nap éltető és egyben kihívást jelentő sugarai épphogy elérnek, ahol az élet is csak gyéren növekszik, és ott elegendő az élet dolgait csak fejben elrendezni, megoldani, megélni. Ez egy igazi délibáb. Mikor bizton tudok valamit legbelül, de komfortzóna kényelmében hiszek a szememnek, hogy így is jó, és így is lehet megoldásra jutni, sőt így igazán biztonságos, hisz a nap tűz, és talán úgy fejbe kólint, hogy forogni fog velem a világ, és megbetegszem tőle.
És ekkor jött a bucka, vagyis szerencsére az élet közbeszólt, amely ugyan megrázkódtatással járt, hiszen ugranom kellett egy nagyot – és fejben is kiestem a kényelmes nyugágyból -, hogy visszaszerezzem az egyensúlyomat. Ekkor megértettem, hogy saját illúzióimat magam hozom létre, hogy legyen alibim tovább ringatózni és fejben sakkozni az élettel. Ugyanis, ha nem bízom saját erőmben, nem hiszem el, hogy eleget érek ahhoz, hogy részt vegyek az Élet nevű játékban, akkor inkább önként visszavonulok egy árnyas fa árnyékába és elringatózom a biztonságot nyújtó árnyékban.
AZ ÉLET NEVŰ JÁTÉK AZONBAN NEM ÍGY VAN KITALÁLVA, MERT VALÓSZÍNŰLEG JÖNNI FOG EGY BUCKA, ÉS JOBBIK ESETBEN EGY, ÉS NEM TÖBB, ÉS CSAK EGY BUCKA, ÉS NEM EGY HEGY, AMI VISSZALÖK A PÁLYÁRA.
Az élet úgy van összerakva, hogy mindig visszazökkent kihívásaid színterére, ki a napsütésre, ki a valóságba, mert az árnyas fa alatt csak addig pihenhetsz meg időnként, amíg új erőt gyűjtesz, összegzed az addigi tapasztalataidat, levonod a tanulságokat, és kitűzöd az új célokat. Igen, mindig újabb és újabb célokat kell kitűznünk, mert a játék, amelybe fogantatásunkkal beneveztünk, nem áll meg, hanem fejlődésünk érdekében újabb és újabb kihívások elé állít.
Létezésünk körforgásának egyik része a KIÁRADÁS IDŐSZAKA, mikor a játék aktív résztvevői vagyunk és a másik árnyékosabb* oldala a VISSZAHÚZÓDÁS IDŐSZAKA, mikor az árnyas fa alatt a nyugágyban pihenjük ki a bennünket ért hatásokat. (*Itt fontos megjegyezi, hogy az árnyékos oldal nem negatív jelentéstartalommal azonosítható.)
A KÖRFORGÁS JELENTŐSÉGE túlmutat az emberi akarat és az alacsony rezgések intervallumán. Ereje, fontossága a bátorság szintjénél mutatkozik meg és határa a csillagos ég. Minden embernek saját ciklusa van, amely olyan egyedi, akár az ujjlenyomat. Ezek az egyedi ciklusok azonban, egy a szemmel nem látható dimenzióban összekapcsolódnak, és egy olyan egységes rendszert alkotnak, amely a világunkat is mozgatja, és megadja számára a szinkronicitás élményét.
Minden sejtünk tartalmazza a saját ritmusunkat, melyből testtudatunk tökéletesen olvas, azonban kódolvasó funkciónkat az egónk által létrehozott félelmek megzavarhatják, vagy akár teljesen megbonthatják a kapcsolatot a szív, a tudat és a testtudat hármas egysége között. Ennek az eredménye pedig a komfortzóna.
De meg kell különböztetni a visszahúzódás időszakában megélt lágy ringatózást az árnyas fa alatt, és azt a helyzetet, mikor a – sokszor tudattalan – para az úr, és szinte bele betonozzuk magunkat a komfortzónánkba.
MINDKÉT IDŐSZAKNAK MEG VAN A MAGA JELENTŐSÉGE, ÉS ANNAK IS, HOGY EZEK A CIKLUSOK, HOGYAN, ÉS MIKÉNT VÁLTJÁK EGYMÁST. A KOMFORTZÓNA HAMIS MENEDÉKE PEDIG OTT LEHET BÁRHOL, BÁRMELYIK CIKLUSBAN, ÉSZREVÉTLENÜL VAGY MÁR EGETVERŐEN SZEMBETŰNŐEN IS, ÖNKÉNT VÁLLALT RABSÁGKÉNT.
A KIÁRADÁS – Életünk első kiáradása maga a születés, mikor a biztos menedéket elhagyva először mutatjuk meg fizikai testünket, itt a Földön, választott szüleink előtt. Megrázóan meghatározó élmény ez.
EBBEN A TAPASZTALÁSBAN BENNE VAN A SZÍV EREJE, A TUDAT BÁTORSÁGA, A TESTTUDAT RUGALMASSÁGA. EGYÜTTMŰKÖDVE, ÉS ÖSSZEHANGOLVA HAJTJA VÉGRE EZ A HÁRMAS EGYSÉG MINDAZT, AMIT ELŐRE ELTERVEZTÜNK.
Már a feledés terhe mellett vágunk neki az ismeretlen útnak és keressük a fényt az alagút végén, hogy a legpuhább ölelésben találjunk újra biztonságra. Felvállaljuk a kihívást, pedig nem tudjuk mi vár ránk a megérkezésünk után, vagy egyáltalán hova érkezünk. A legmélyebb zsigerből jövő erő az, mely ilyenkor mozgásba lendít bennünket.
Életünk folyamán ezen élményen keresztül fedezzük fel kapcsolódási pontjainkat a világgal, a világban. Meghatározza későbbi tapasztalásainkat, további hitrendszerekkel vonja körbe, melyek igazolják az első élményt.
A kiáradás állapotának – akár csak a visszahúzódásnak – is a végső célja a lélek fejlődése. Ezt a célt a lélek a kiáradás állapotában úgy hivatott elérni, hogy a külvilágban tükröződve a kapcsolódásokon, élethelyzeteken, döntéseken, cselekvésen, és kihívásokon – közismertebb nevén: problémákon – keresztül minél több információt gyűjtsön be magáról, és minél többet mutasson meg, vagy mondhatnám úgyis, hogy vállaljon fel önmagából. ÖnMAGából, amely annyit tesz, hogy felvállalni a Szív Útját. Hallgatni arra a kis hangra, ami bennünk suttog minden percben, ami egyenlő a vezetettség érzésével.
MIKOR A SZÍV ÚTJÁT JÁRJUK A FOGANTATÁSKOR AKTIVÁLÓDOTT SZÍV ERŐ, A TUDAT BÁTORSÁGA, ÉS A TESTTUDAT RUGALMASSÁGA EGYKÉNT LÉLEKZIK – EGY UTAT JÁRVA A LÉLEK ÓHAJÁVAL.
Ebben az állapotban a komfortzóna akkor jelenik meg, mikor a kapcsolódásokban, élethelyzetekben, döntésekben, cselekvésekben és kihívásokban megélt tapasztalatokon eluralkodik az ego által generált félelem. Mindaz, amelyet ezen, helyzetekben az ego állít, nem alaptalan, hiszen elkerülhetetlen, hogy sérülések, fájdalmak érjenek bennünket. Viszont az ego mindezen tapasztalásokat irreálissá növeli, sötét feketére satírozza, és ha az erőfölényt tekintjük, úgy állítja be, hogy a mi bicepszünk semmi az övéhez képest. És még azt is képes ilyenkor elhitetni velünk, hogy ő az, akinél az erő van, ő az, aki táplál bennünket. Valójában ez pont fordítva működik, a saját erőnkből növeljük démonainkat fölénk tornyosuló óriásokká. Az ego a földi helytartó, de ilyenkor már azt képzeli magáról, hogy a Léleknek is ő parancsol.
Az egyensúly visszaállításhoz – azaz, hogy az egót visszaszorítsuk földi létezésünk tudatosításának szerepkörébe – szükségünk van a bátorságunkra, a szívünkre és testünk támogatására. Ahhoz, hogy kilépjünk a komfortzóna vélt biztonságából, fel kell ismernünk, hogy ott vagyunk. Észre kell vennünk, hogy ez nem jó nekünk. Ez azért nehéz, mert sokszor több oldalas listát tudunk írni arról, hogy miért is jó nekünk a megfelelés szűkös kalitkája – mindezt tesszük a meggyőződés hitével. Na, ilyenkor nehéz mit tenni, hisz el sem tudunk indulni. De ilyenkor jönnek azok a bizonyos buckák, vagy már sajnos hegyek. És mi sokszor még ilyenkor is csak a kalitkánk után sírunk és nem vesszük észre, hogy nézőpontot, ritmust kellene váltanunk. Új lehetőségeket kellene észrevennünk, amelyekben majd orra bukunk.
Azért előfordul ennél könnyebb szituáció, mikor elegendő egy kisebb pofon és feleszmélünk, felismerjük, hogy a kalitka ajtaját, amelyben élünk, mi magunk zártuk magunkra. Ebben az esetben, ha hagyatkozunk a szívünkre, akkor meglátjuk a kivezető utat. Ezzel egy láncreakciót beindítva, az utat meglátva, már aktiválódik tudatunk bátorsága – ezzel párhuzamban az ego visszább húzódik – és testtudatunkat figyelve megtalálhatjuk azt a cselekvést, amely elvezet új célunk irányába. Kulcskérdés a test-lélek-szellem hármasságának együttműködése, egyik láncszem sem hiányozhat. Belátás – tudat, érzés – szív, cselekvés –test! – a tuti recept komfortzóna ellen, vagy inkább azt mondom a lélek fejlődésért. Valamiért tenni az a járható út.
Aztán néha szusszanhatunk egyet. Látszólag a buckák elsimulnak, megelégedetten ringatózhatunk a nyugágyban.
Eljött a VISSZAHÚZÓDÁS IDŐSZAKA. Ha a hármas egységünk összhangban van – Szív erő, Tudat bátorság, Testtudat rugalmasság – akkor az előző időszak által begyűjtött tapasztalásokat feldolgozzuk, levonjuk a következtetéseket. Ebben az időszakban van lehetőség a legerősebb kapcsolódásra, le nem született lélekrészünkkel, mely bölcs tanácsokkal lát el bennünket, feltölt szeretetével, erőt ad. Kicsit összekapcsolódhatunk és eggyé válhatunk az Univerzum távoli szegletében ránk váró részünkkel. Azzal a résszel, amely – emberi lineáris gondolkodással kifejezve – magasabb nézőpontból lát rá utunkra, és kitűzött célunkra.
Visszahúzódásról beszélünk, árnyékban ringatózásról, de ez mégsem passzív, és ami lényeges, nem negatív, és főleg nem a magányról szól. Ebben az időszakban benne lehet az egyedüllét, de az soha nem a kapcsolódás hiányát feltételezi. Az egyedüllét teszi lehetővé az önmagunkkal való kötelék megerősítését. Fizikai testben hajlamosak vagyunk egy irányba tekinteni, méghozzá önmagunkon kívülre. Ezt az állapotot tekintjük kielégítőnek, szükségesnek, egészségesnek, és egyébként is ezt véljük helyénvalónak.
Ebben az időszakban a komfortzóna csapdája, ha az önmagunkkal való kapcsolódás helyett törekszünk üres kapcsolódási pontok fenntartására. Ezek megnyilvánulhatnak megint csak kapcsolatokban, kihívásokban, döntésekben, élethelyzetekben. Látszólag nem szakadunk el a kiáradás folyamatától, pedig a hármas egységünk már rég nem ott tart, vagyis nem arra lenne szüksége. Hanem arra, hogy önmaga hátrahagyott részével újra egy kicsit egyesüljön, feltöltődjön, új erőre kapjon. És, ami még fontos, hogy ezekben az időszakokban születhetnek meg az új célok, melyek elengedhetetlenek továbblépésünkhöz.
Az ego csapdája itt is működik, kihasználva a mai világ felszínességét. Annak érdekében, hogy anyagias uralmát megtartsa, minden erejét beveti, hogy az egyedüllétről figyelmünket elterelve, ne jöjjön létre a kapcsolódás a felettes énünket, hogy ezzel igyekezzen megőrizni látszólagos egyeduralmát. Így próbálja meg fenntartani annak látszatát, hogy létünk a külső kapcsolódásokban teljesedhet ki csupán, és a céljainkat is csak ott találhatjuk meg.
Szóval mitől véd meg saját komfortzónád? Röviden és tömören: az ÉLETTŐL. A komfortzóna valójában még arra sem jó, vagy lehet mondani a bennünk lakozó Lélek szemszögéből, hogy arra sem méltó, hogy megpihenjünk benne. Minden egyes perc, melyet ebben az ego által teremtett illúzióban lélegzünk, valami csodálatostól veszi el az időt, a lehetőséget, a kilátást. Hisz időről, időre leszületünk, eljövünk, meglátogatjuk Otthonunkat, mert a földi lét is az otthonunk. Miért jönnék ide, ha nem lenne itt valami különleges eszencia, amelyet sehol máshol nem találhatunk meg? Itt van az a keserédes ÉLET, amelynek semmihez sem fogható ízét csak fizikai testben vagyunk képesek megtapasztalni.
Itt vagyunk. Válasszuk az életet, úgy igazán. Bízzunk végtelen lényünk akaratában, aki tenni akar, élni akar, változtatni akar, és szárnyalni szeretne már itt a Földön, és nem csak égi szárnyakon.