„Egyik alternatív, holisztikus módszer sem csodaszer, senkit nem fog megmenteni a sorsától, mert ez pont az alapfilozófiájának – és nem mellesleg a világ rendjének – mondana ellent.”
Hogy egy kis ellentmondással kezdjem… Számomra a kineziológia igenis egy csoda, de nem azért, mert egyszer is megtett volna helyettem valamit, vagy megmentett volna valamitől, anélkül, hogy én tettem volna érte. Szóval ilyen értelemben a kineziológia nem csodaszer, mert Nélküled nem működik. De hálás vagyok ennek a módszernek, mert általa sokkal többet tudtam meg magamról, és képessé váltam új távlatokat nyitni az életemben.
A blogban a kineziológiáról, mint önismereti eszközről írok, melyhez azonban sokszor csak az életünkben bekövetkezett traumák, fájdalmak, veszteségek vezetnek el. Többnyire traumatikus tapasztalatok hatására válunk keresővé, és teszünk fel kérdéseket önmagunkról és az életünkről.
És amikor – jelen tudatállapotunkban – nem jönnek a válaszok csak úgy, és a jelentkező sötét felhők nem hajlandóak maguktól eltűnni, a feszültség pedig már akkorára nő, hogy tovább nem lehet rejtegetni, segítséghez fordulunk, és a jól bevált stratégiát várjuk megoldásként. Vagyis, ha fáj a fejünk, beveszünk egy szem tablettát, vagy jobb esetben, iszunk pár pohár vizet. Gyerekkorunk óta alaposan begyakoroltuk, hogy egy külső forrástól reméljük a megoldást.
Ezt várjuk az alternatív gyógymódoktól is, mikor már kilátástalannak vélt állapotunkban hozzájuk fordulunk. A terapeuta varázsol valamit, megmondja a tutit és minden bajunk eltűnik, mint a kámfor. Közben pedig azt kívánjuk, hogy minél hamarabb visszazökkenhessünk a régi kerékvágásba, vágyott elképzeléseink világába.
Itt jön a svédcsavar, mert ha annyi 100 forintosom lenne, ahányszor már hallottam, hogy „én ebben nem hiszek”, már rég milliomos lennék. Egyrészt ezekben a módszerekben nem hinni kell, mert a világban minden úgy épül fel, hogy benne van a matematika és a fizika logikája, vagyis mindenben ott az értelem. Másrészt a vágyott gyógyuláshoz, változáshoz, célhoz nem egy módszerben – vagy többen – kell hinni, hanem saját magunkban, és célkitűzéseinkben.
Egyik alternatív, holisztikus módszer sem csodaszer, senkit nem fog megmenteni a sorsától, mert ez pont az alapfilozófiájának – és nem mellesleg a világ rendjének – mondana ellent.
A nyugati hitrendszer sajátossága, hogy az ember kiadja a kezéből élete felelősségét és mástól – a lényeg, hogy önmagán kívülről – várja a megoldást. Természetesen vannak olyan élethelyzetek, amikor már semmi más nem segít, csak a konkrét fizikai beavatkozás, mint például egy műtét. Csak az önismeret elmélyítésével egy vakbélgyulladás sem fog magától elmúlni. Viszont a műtét után a gyógyulást még mindig megsegíthetjük azzal, ha igyekszünk rájönni, felismerni azt, hogyan és miért jutottunk ilyen helyzetbe.
Ezeket a módszereket arra érdemes használni, vagy segítségül hívni, hogy többet tudjunk meg magunkról, és ezáltal képesek legyünk magunkra és a világunkra is más szemmel nézni, amely aztán új megoldásokat hoz majd az életünkben.
ha változást akarsz, változtass! Ha ugyanazokat a köröket futod, abból nem fog új dolog megszületni.
Ezen módszerek támogatásával – és azért beszélek többes számban, mert abban hiszek, hogy valójában minden egyes alternatív lelki vagy fizikai gyógymódra érvényesek a kijelentéseim – kezünkbe vehetjük életünk irányítását, kiléphetünk a megszokott körökből. Ezzel együtt sok fogalom is – mint felelősségvállalás, motiváció, változás, ítélkezés – teljesen más értelmet nyer. De természetesen nem állunk meg a fogalmak szintjén, mert élethelyzeteinkre is képesek leszünk egy más szemszögből ránézni.
Megszűnik a külvilág hibáztatása, az erőtlenség érzése, a harag és a gyűlölet, mert képessé válunk arra, hogy a saját következményeinket teremtsük, és ne elszenvedjük.
A kiindulópont többnyire az, hogy az emberek úgy élnek meg – és úgy is kommunikálnak – minden velük megtörtént helyzetet, mintha valójában nem lenne közük hozzá, kívülállóak lennének, és nem lenne hatásuk rá, pedig az ő életükben zajlott az adott helyzet. A végén pedig megkérdezik, hogy történhet velem ilyen? Mindez azért lehetséges, mert már gyermekként úgy szocializálódunk, hogy nincs ráhatásunk a világunkra, nem tanuljuk megélni az ok-okozat törvényét. Környezet órán ugyan hallunk a kölcsönösség elvéről, de nem tudjuk ezt átültetni a hétköznapi élet színterére, a megtanult információ ott marad a tanteremben, ahol a két mágnes vonzotta, vagy épp taszította egymást. Ezzel együtt az összefüggésekben való gondolkodást sem sajátítjuk el a gyakorlatban. Kémiából ugyan megtanuljuk, hogy ha bizonyos összetevőket összekeverünk, abból létrehozhatunk egy harmadik, vagy egy negyedik anyagot. Mindezt a tudást a saját életünkre vetítve mégsem tudjuk alkalmazni.
Pedig az életünkben minden tükör, vagyis, ami rajtunk kívül zajlik, velünk történik, az egy bentről kifelé áramló folyamat. Egyetlen esemény, sőt egy apró mozzanat sem jön létre úgy az életünkben, hogy az ne belőlünk indult volna ki. Ez az a működési elv, amelyet a nyugati társadalomban szocializálódott egyénként, sokszor nem tudjuk kezelni.
Az olyan alternatív módszerek, mint a kineziológia, a családállítás és a Bach virágterápia alapvető célja, hogy az önismereten keresztül tanítsa meg nekünk az összefüggésekben rejlő igazságokat, ezáltal kiszélesítve azt a kulcslyukat, amelyen át a világra tekintünk. Talán így már az ajtót is képesek leszünk kinyitni és nem csak kukucskálni. De ez egy folyamat, és nem egy pontban történő varázslat. Vagyis a mentális, érzelmi változtatásokba is ugyanolyan energiát, időd kell fektetni, mint bármilyen más fizikai dolog megvalósításába.
Részemről ez is egy gyakran ismételt példa, hogy éjszaka, ha kijönnénk a sötétbe, és felkapcsolnánk a legnagyobb fényt adó lámpát, azzal pont az ellenkező hatást érnénk el, vagyis még annyit sem látnánk, mint a teljes sötétségben. Viszont, ha először csak egy kis fényt gyújtunk, és fokozatosan szokunk hozzá a fényhez, akkor egész jól elboldogulhatunk. Ez pedig annyit tesz, hogy nem a terapeután múlik, hogy mekkora változás érhető el x idő alatt, hanem a vele szemben ülővel. Azon múlik, hogy a másik fél idegrendszere, érzelmi világa mekkora változást bír el, és mekkora változás az, amely a hasznára válik, és nem a visszájára sül el a birtokába került tudás. Ezt a folyamatot sem érdemes siettetni, mert nem jutunk előrébb. Sokszor a türelmetlenségünk mögött is csak egy tudattalan elkerülési technika lép működésbe, amely azt szeretné elérni, hogy ne kerüljön napvilágra a tudatunk mélyén lapuló kellemetlen érzés, csak gyorsan legyünk túl az egészen.
Ebből talán már világosan látszik a másik fontos eleme ezeknek a módszereknek az, hogy nem a terapeuta varázspálcája nyitja az ajtót a változásokra, vagy mondja meg a tutit a megoldásokra.
A hiteles, és jó szakember soha nem mondja meg, hogy mit csináljon a kliense, mert azzal pont a választás szabadságától, a döntés lehetőségétől, a szabad felelősségvállalástól fosztaná meg a másik felet. És – ami a legszebb a dologban – magára venné a másik felelősségét.
Mit jelent valójában az önismeret? És mire jó?
Az önismeretre számos meghatározás, fogalom van. Saját tapasztalatom alapján azonban az önismeret egy hatalmas lehetőség arra, hogy többet, és mást lássunk mint, ami Benne van szemellenzős komfortzónánkban. Mert ugyan elcsépelt, de mindig beigazolódik, hogy az ÉLET, a valódi élet a komfortzónán túl kezdődik.
A folyamat során pedig úgy lépünk ki saját szürke zónánkból, hogy az önismeret eszközei által – a megfigyelés, a tudatos és tudatalatti feltérképezése segítségével – életünk egyre több területén leszünk képesek megélni a felelősségvállalást, úgy hogy azt a szabadsággal, és a lehetőséggel azonosítjuk.
A megfigyelés, amikor észrevesszük, hogy az életünkben jelenlévő következményeknek, hol és miben rejtőzik a gyökere. Sőt, a megfigyelés ott kezdődik, amikor felismerjük, hogy az életünkben fennálló kihívások – problémák – sokszor tulajdonképpenmár csak valaminek a következménye.
Az ok-okozat működését jól bemutatja a következő eset. Ha van egy gyerek, aki például gyakran agresszív, vagy nem képes a korának megfelelően koncentrálni, az nem azt jelenti, hogy ez a gyerek neveletlen, vagy rossz. A viselkedése egy reakció – azaz okozat -, amelynek a gyökere többnyire otthon kereshető.
És itt jön egy lényeges pont, emberi működésünk jellegzetességére. Az ok-okozat nem feltétlenül áll lineáris kapcsolatban egymással. Azaz az agresszív, vagy koncentráció problémával küzdő gyereknél nem csak az állhat a háttérben, hogy otthon agresszív mintát lát. A lineárisan gondolkodó agyunk mondatja ezt velünk. De az agresszivitás is csak egy tünet, egy felszín, egy reakció. Az ok a tudattalanban rejtőzik, és valószínűleg pont a szeretetről szól. Vagyis nem minden az, aminek látszik.
Ez alapján, az esettanulmány folytatódhat úgy, hogy a fent említett gyerek a viselkedésével a figyelmet szeretné megkapni, mert az ő szeretetnyelve a figyelem, és ez alapján méri le szerethetőségét. Ha az adott családban több gyermek is van, a gyermek választhatja ezt a figyelem felkeltési módot a vágyott szeretet energia elnyerésére. Akkor itt az ok-okozat képletének megértésével – vagyis azzal, hogy jelen esetben az agresszivitás mögött szeretetigény áll – máris számos megoldási lehetősség van a kezünkben. Ez egy egyszerű példa, és több kifutási lehetősége is van. A példa mélysége is jelentősen bővíthető, mert még hozzákapcsolható a hozott szülői minta az önérvényesítést illetően.
Az önismeret másik fontos tényezője a tudatos és tudatalatti viszonyulásaink, melyek játszmája határozza meg, hogy hol tartunk most az életünkben.
A bennünket ért hatások alig kb 10 százalékát tudjuk tudatosan felidézni, pedig naponta mintegy 10 millió bitnyi információ vesz bennünket körbe. A fennálló „alig” 90 százalék egy külön rekeszbe megy, a tudatalatti színterét gazdagítva. Ide tartoznak az emlékeink is – például a saját születésünkkor átélt élmények, vagy amikor el kezdtünk járni, vagy az első napunk az iskolában.
Az életünket meghatározó működésünk az, hogy amikor érzelmi viszonyulásokról van szó, akkor pont az alapján hozunk döntést, ami abban a külön rekeszben van tárolva. Például, ha gyermekként valaki – mondjuk az első 3 évben – gyakran kapja azt a reakciót a viselkedésére, hogy „szégyelld magad”, akkor felnőttként ez a szégyenérzet fogja áthatni az önfelvállalását. Nem érti, hogy miért lesz bizonytalan, mikor meg kellene mutatni, mit tud – ez a nem lineáris ok/okozati működés. Vagyis a tudatalatti szégyenérzet – amire nem is emlékszik – megbénítja, mert azt tanulta meg, hogy ha el akarja kerülni ezt a rossz érzést, akkor nem vállalhatja fel a viselkedését, önmagát, mert az a külvilágban nem tetszést vált ki. A bénító érzés – a szégyen – a tudatalattiban csücsül, és a háttérből irányít.
A változás úgy érhető el, ha ez az érzés a felszínre kerül, és az általa okozott stressz feloldódik.
És mindez nem valami csiribiri, ezo-spiri varázslat, amiben hiszünk, vagy nem hiszünk. Ezek tisztán mentális és érzelmi működésünk jellegzetességei, így vagyunk összerakva, mi emberek.
A kineziológia – és vele együtt az összes alternatív terápia – nem csodaszer, hanem egy eszköz, mely hozzásegít bennünket az önismerethez.
Közhely ugyan, de mégis így igaz. Minden CSODA Bennünk van, mert minden információ ott van belül a lelkünkben, a DNS-ünkben megírva. Az önismerethez kaphatunk segítséget ezen módszereken keresztül, de a kitűzött céljainkat, az elérni kívánt változásokat csak mi magunk érhetjük el. A helyzet gyökere, eszköze, megoldása MINDIG, ÉS MINDEN ESETBEN NÁLUNK/BENNÜNK VAN.