…összefüggést húzhatunk a bolygónk jelenlegi állapota és az emberek lelki állapota között. A lomok színes-szagos kuszasága között hasított belém az érzés, hogy minden, ami most itt kint hever az utcán, az nem más, mint a bennünk lévő hiányok fájó szimbóluma.
Minden évben van pár nap, amely a lomtalanításról szól. Pár héttel ezelőtt néhány napig a szeméthalom az utcán a szemünk előtt elképzelhetetlen magasságokba emelkedett, és a szélnek (is) köszönhetően jutott belőle mindenhova. Szinte olyan érzést keltve, hogy egy erősebb és kicsit kitartóbb szél az egész várost is mindent elborító szeméthalommal lenne képes befedni.
Szóval, ahogy a szemétkupacok között szlalomoztam, felötlött bennem, hogy a világban minden, ami rajtunk kívül van, az csupán egy tükröződés. Mindent, ami rajunk kívül van, kezelhetünk szimbólumként is, amely így a bennünk lévő állapot – gondolati, érzelmi, szellemi minőség – kivetülése.
Ha így nézem a lomtalanítás látványát, akkor összefüggést húzhatunk a bolygónk jelenlegi állapota és az emberek lelki állapota között. A lomok színes-szagos kuszasága között hasított belém az érzés, hogy minden, ami most itt kint hever az utcán az nem más, mint a bennünk lévő hiányok fájó szimbóluma.
Az ember tárgyakkal veszi körbe magát, küzd és harcol, költ és könyököl, hogy folyamatosan színes-szagos dolgok tömkelegével vegye magát körbe. Az a sok tárgy a belül lévő üresség, tökéletlenség, szerethetetlenség érzését mégsem tompítja, így, amikor jön a lomtalanítás napja, egyszerűen megszabadul tőlük, mintha sosem lettek volna. Tudattalanul talán abban bízva, hogy így magától a fájó érzésektől, a hiánytól is megszabadulhat. Ezzel azonban csak helyet teremt az újnak, amely ugyanazzal a célzattal kerül az életébe, hogy elfedje a benne lévő tökéletlenség, és az ebből fakadó üresség érzését.
Ahogy szabad utat kerestem magamnak a káoszon át, olyan volt, mintha a Földanya vérző szívén sétáltam volna, amely valójában az emberekben lévő szerethetetlenség érzete miatt ontaná saját vérét. A világban, az emberek lelkében van egy mérhetetlen űr, amely nem lát más megoldást, nem talál más forrást, mint azt, hogy a külvilág felé fordulva szívja magába az ott fellelhető energiaforrást, impulzust, ezzel enyhítve belső örvénye éhségét. Ez a belső éhség az, amely Földanyát egy végső határig sodorja, egy olyan vonalig, amelyen túl már a sötétség a domináns erő, és a fény hiánya a lecke forrása.
Ezekkel a gondolatbuborékokkal lelki szemeim előtt hirtelen megint ott találtam magam a színes halmok között, amelyekből az áradó szag finoman szólva se keltett bennem jó érzést, sőt inkább felgyorsítottam a lépteimen, hogy mihamarabb a lehető legtávolabbra kerüljek. De hiába szedtem a lábaimat, a kérdések mégis is utolértek, és válaszért tolongtak a fejemben. Honnan ez mély keserűség, amely elszakít bennünket, embereket a Forrástól, Önmagunktól, nem hagyva más kapaszkodót, csak az anyagi sűrűség megtestesüléseit? Mire tanít ez a folyamat, és vajon mi birtokolja a megoldást?
…már nincs megállás, a gondolatbuborékok egyre csak jönnek, és szép lassan egy szabályos formát öltve egy történetet mesélnek. Belépve ezzel egy titkos birodalomba, melynek határai három dimenzión túl nyúlnak, és értelme a szavak mögött rejtőzik fantasztikus színekben pompázva.
Kézzel fogható, anyagi világunkban a hiány érzete egyből maga után vonja annak gondolatát, hogy valami nem tökéletes, vagyis valami hiba történt a rendszerben. Gondoljunk csak bele egy nagyon egyszerű példába. Elkészítünk egy excel táblát, de az adatok rögzítésekor kihagyunk néhány dolgot – vagyis hiányzik valami – a táblázat nem tökéletes, a következtetés szerint hiba történt. Ezzel kész is a definíció, melyet a modern kollektív tudat – az internet mindent tudó világa – is alátámaszt. Ott van feketén-fehéren a fogalom, amely létrehozta ezt a hatalmas űrt, amely egész létünket egy nagyon éles határ felé taszigálja:
„A hiba valamilyen tökéletlen helyzet, hiányos állapot.”
És valóban, a hiba nem más, mint tökéletlenségünk eredménye, vagy valamilyen bennünk lévő hiány tükörképe? Egy biztos, hogy a hiba, a tökéletlenség és a hiányos állapot a tudatalattinkban szocializált mivoltukban külön-külön, és képletben sem tolerálható minőség.
Mielőtt a szemöldökét felhúzva bárki is felhorkanna a fogalom meghatározáson, gondoljon csak bele az oktatási rendszerünk elveibe, kukkantson be a munkahelyeken működő elvárások halmaza mögé, vagy a versenysport eredményeit vegye górcső alá. De ott vannak tökéletes példának a szépségiparban, a filmiparban megszabott mércék és követelmények. Sőt, nem kell ilyen messzire menni, az ítélet, hogy minek, hogyan kellene működnie ott lapul íratlanul minden emberi minőség és kapcsolat névjegyén. Meghatározzuk ki a jó ember, ki a jó szülő, nagyszülő, társ, barát, tanár, munkaerő, kolléga, sportoló, és sorolhatnám még. Minden, ami ezen az intervallumon kívül esik, az már benne van a homály zónájában, a hiba, a tökéletlenség elveszett birodalmában.
Persze, ahol méreg van, ott van gyógyír is, így ahol sötétség van, ott van a fény is. Így már vannak olyanok, akik azt hirdetik, hogy a hiba nem más, mint tapasztalat. Azt mondják, hogy a tökéletlenség egyediségünk ujjlenyomata a világban, a hiányos állapot nem más, mint a fáklya az úton, mely megmutatja, hol fejlődhetünk a legtöbbet.
Ezt a kettősséget nézve, amelyet a két nézet magában hordoz, az első dolog, amely kitűnik, az az, hogy ha a hibák és a tökéletlenség ellen küzdünk, lemondunk arról az egyediségről, amely értelmet ad annak, hogy itt vagyunk, élünk és lélegzünk. A küzdelem megfoszt bennünket a forrással való kapcsolattól, amely nem más, mint szerethetőségünk és önnön elfogadásunk megélése. Ez az állapot, az elkülönülés állapota, amikor azt hisszük, úgy érezzük, hogy önmagunkban nem vagyunk elegek, nem vagyunk elég jók. És erre a gyógyírt tudattalanul abban látjuk, hogy külső, látható forrásból pótoljuk önmagunk hiányzó részét, és ezzel máris megalkottuk a bennünk lévő örvényt, amely egyre többet követel magának. Egyre több bizonyítékra, egyre több táplálékra van szüksége, hogy látszólag közelebb kerülhessen a teljesség érzéséhez. Ez a folyamat hozza létre a túlfogyasztást, teremti meg az elvárások szövevényes hálóját.
A bennünk lévő hiba, tökéletlenség, hiány állapot nem más, mint az Univerzum által létrehozott egyediség ujjlenyomata, mely határozott céllal, okkal jött létre. Ezek nem megkülönböztetnek bennünket, mint az igazolvány, nem bizonyítani, igazolni jöttek e világra, hanem azzal a céllal, hogy egy nagyobb egység apró részeként létrehozzanak, kiteljesítsenek valamit. A kérdés az, hogy mit? Hát pont ez a lényeg: azzal, ha soha nem nézünk szembe a hibáinkkal, hiányosságainkkal, tökéletlenségünkkel, hanem csak arra törekszünk, hogy mihamarabb eltüntessük a látómezőnkből, pont erről a felfedezésről maradunk le.
Azzal a törekvéssel, hogy hibáink, és tökéletlenségünk lenyomatát igyekszünk eltüntetni a földről, saját szépségünkről mondunk le.
Igen, a szépségünkről, mert a szépségnek valójában semmi köze nincs a mai köztudatban megélt valósághoz. A szépség ugyanis nem egy tükröződő statikus állapot, hanem egy folyamat, amely ott van a végtelen tér minden mozzanatában, úgy, mint egy lüktető spirál, amely újra és újra visszajut önmagába. A szépség egy kapu, amely fényt hoz az életbe, összehangol önmagaddal, és a teljesség tapasztalatát adja.
A szépséget meglátni maga a szabadság!
Csak az lehet szabad, aki nem korlátozza magát elvárásokkal, feltételekkel. Amikor a hibákra, tökéletlenségekre, a hiányra negatív minősítésként tekintünk, lemondunk erről a szabadságról, mert csak bizonyos feltételek mellett vagyunk hajlandóak látni. Amikor szabad vagy, azt látsz szépnek, amit magadban választasz. Ebben az állapotban a szürke esős időben is meglátod az esőcseppek teremtőerejét, és nem a saras, hideg, szürke időt veszed észre.
A szépség teremt
Benne ott van az az energia és erő, amely létrehozza a cselekvést. Mozgásba hozza a lábaidat azért, hogy elérd a célodat. Fellendíti a karjaidat, hogy kezedbe vedd a sorsodat. Elfordítja a fejedet, hogy minél több lehetőség kerüljön a látószögedbe. Amikor a hibáidra és a tökéletlenségedre fókuszálsz, félelemben vagy, és lebénulsz, mint őz a reflektorfényben. Akkor vagy képes cselekedni, ha a hibáidban meglátod a tapasztalat gazdagságát, a tökéletlenségben az egyediség adta lehetőséget, és a hiányban megtalálod az erődet. Ahol hiány van, ott van a legtöbb erő, mert arra a területre kell a legtöbb kreativitás, humor, rugalmasság és bátorság. Ha ezeket összeadod az erőbarométer az egekbe ugrik.
A szépség hit és döntés, kéz a kézben.
Döntés amellett, hogy hiszek a saját felelősségemben. Vagyis szenvedéllyel és bizalommal élem az életemet, kiélvezve az egyenrangúságom adta előnyöket. A hibák és hiányosságok világában ez azt jelenti, hogy az életet szégyennel, bűntudattal élem, lemondva a választás szabadságáról, állandó bizonytalanságba taszítva a bennem lévő képességeket. Mindezt az áldozat, agresszor, mártír álarca mögé rejtve, mint egy titkos élet apró mozzanataként.
Amikor valaki manapság a tükörbe néz, és a társadalmi normák szerint megítéli önmagát és azt mondja, hogy nem vagyok szép, akkor lemond minderről. Lemond a szabadságáról, a cselekvés erejéről (a teremtésről), az önmagába vetett hitről, és feláldozza a választásai szabadságát.
Ezzel táplálva azt a belső örvényt, amely egyre többet követel magának, olyan külső anyagi viszonyulásokat, elvárásokat, amelyek aztán létünk magját képző körülményeket, vagyis a Földanya LÉLEKzetét lehetetlenítik majd el.
Szóval a lényeg, hogy keresd magadban a hibát, a hiányosságot, a tökéletlenséget, mert ott rejlik a szabadságod, az igazi teremtőerőd, ott találod a hited is, amely segít minden döntésben, hogy a benned lévő képességek szárnyat bontsanak. Ez ad megoldást, és egy új egyensúlyt teremt, amelyben önmagunk elfogadása és szeretete a főtengely. Amikor egy ilyen egyensúly létrejön, már nincs szükség túlfogyasztásban, elvárásokban rejlő kompenzálásra, hogy belső elégedetlenségünk örvényét jóllakassa. Önmagunkban lévő teljességünk megkérdőjelezhetetlenné válik, és a magány már nem kérdés többé.
A hiba tapasztalat. A hiány lehetőség. A tökéletlenség pedig az Univerzum ujjlenyomata Benned, kapocs a Forrásodhoz, önmagadhoz.